December 28 – a 2023-as év az utolsókat rúgja. Belém. Részleges áramszünet, ünnepek alatti szerelővadászat és egy kiadós bojlerszerelés közé ékelődve heverek a kanapén, miközben a gyomromban valami olyan vírus járt virtustáncot, ami nem tűri a társaságot. Este hat óra van, a lakás körülöttem a családjárás ünnepi aktusát követően velem haldoklik, ráadásul záros határidőn belül ki kellene lépnem az ajtón, ha végig akarom pörgögni az éjszakát. Szürreális ötlet, de végül arra jutok, hogy aktuális állapotomnál úgysincs sokkal lejjebb. Felemelem a seggem.
Bár alapjáraton köhög bennem a motor, azért út közben edzésbe fogok: hol gégére, hol meg záróizomra dolgozom; igyekszem elzárni a távozó életerő útját mindkét végpontomon. Azért a Móriczra érve egy gyermekkori baráttal két főre csak lecidrizünk egy alagsori kocsmába. Itt eleinte csak ülök, néha beszélek is, közben egy pohár bor hiába várja a megdicsőülést – úgy érzem, táplálékfelvétel tekintetében lassan már csak a pórusaira számíthatok. „Szia uram, lassan záróra” mondja egy semmiből előteleportáló kitessékelő este tizenegy körül minden irónia nélkül, úgyhogy döcögve nekivágunk a szebb napokat látott, időközben technoklubbá vedlett Arzenálnak.
Egy kis kitérő: a kétezres évek elején egyetlen méretes, digitális pakkba ömlesztve kaptam meg az az izraeli pszichedelikus trance három, legalábbis akkori nagyágyújának, az Astral Projection, az MFG és az Infected Mushroom első néhány lemezét. Míg az AP és az MFG termékenynek azóta nemigen mondható, az Infected Mushroom minden megjelenésével aktívan tapos hol új, hol meg már járt utakat – új albumukkal éppen az utóbbit. A Reborn – ami mellékesen el sem kellett volna, hogy jusson még hozzám – ráncfelvarrt klasszikusokkal operál, amelyeknek jó része a lehető legszerencsésebb körülményekkel között robban be a hallójárataimon ezen a nehézkesen induló estén.
Vissza a történet fősodrához: éjfélre értünk le az Arzenálba, ami budapestiként, korábbi goás emlékeimhez viszonyítva egészen központi helyen kelti egykori illegál-hajléktalanszálló érzetét. Értsd: bőven kint, a Soroksári úton áll a látszólag bebukott kapitalizmus eme újrahasznosított emlékműve, én viszont sétáltam már haza négy órán keresztül Monorierdőről úgy, hogy azt sem tudtam, merre megyek.
Odabent aztán a már korábban befutó ismerősökkel kiegészülve csapattá bővülünk – a belső magban béke van, az Arzenál meglepően otthonos, világos, külön teremben lehet leülni, pihizni, kabátot szekrénybe pakolni, magnéziumos pezsgőtablettát fogyasztani. Az idefelé leküzdött két deci bort már feléltem, így egy Gatorade-nél erősebb cucc sem dolgozzon bennem. A fáradtság az én drogom. (Itt jegyezném meg, hogy az ereszdelahajamat a tömeget pásztázó ápolószemélyzet felügyeli, amit mindenki értelmezzen kedve szerint). Az összélmény beszámolhatatlanná kuszálja az estét, ott kellett lenni, lennem, mint akit az ég küldött, hogy szélesre rúgjak magamban néhány csakrakaput, lerázzam az évvégi gyalázatot – öleljetek vissza, fák. De azért próbálkozom. Ha a pillanatok megszámlálhatóak, akkor ezek 130-140 beat per minute-tel peregtek tova, miközben lassacskán túlcsúsztunk az éjfélen, bele a járatlanba.
Ekkor lépett színre a Fertőzött Fungusz.
„Open the door, get them out of here… No, wait!” kezdődik a buli a The Gathering nyitóalbum első számával, újraírt, Reborn-kiadásban. „Now there’s much we can learn from each other, if we can negotiate a truce. Can there be peace between us?” A Függetlenség napjában elhangzó párbeszéd alatt szintetizátor-szőnyeg kúszik be finoman a bőröm alá, a dialógus folytatása pedig remekül érzékelteti azt az általános, örömteli zaklatottságot, ami a következő két órát tematizálni fogja. „Peace… no peace!” feleli a földönkívüli támadó a Bill Pullman játszotta amerikai elnöknek, mire az: „What is it you want us to do?” „DIE!”, hörög az alien, mire lecsap az elektronikus gitár, amit szerencsére a Release Me Reborn-változata javarészt érintetlenül hagyott.
Ezután elszabadul a professzionálisan vezényelt elmebaj. A dobok őrült ütemben, izomból csapkodott vaskos szekrényajtók zaját idézik, de még mielőtt a stressz belemerevedne az ember izomzatába, a basszus sodorja is tovább a felspannolt agressziót. Amikor ez percenként száznál többször történik meg, az egyfajta boldog, kollektíven megélt rabigába hajtja az embert. Az erő mellkast döngető érzete ahelyett, hogy megfeszítene, animálja a vázat, egyfajta hernyómozgásra ösztönözve a testet. Fényforrásként szolgál, ami körül az éjlények összegyűlnek; taszigálják egymást, összefonódnak, majd szétválnak. A rítus szíve a DJ-pult, rajta két sámán-prédikátorral, akik erre a két órára irányt mutatnak a törzsnek, tartsanak annak tagjai bárhol is a keresésben. This is my church.
Állítom, hogy a hajnali kettőtől négyig verető, Erez Eisen / Amit Duvdevani kettőseként 1996 óta agyakat és potmétereket csavargató fungusz eddigi legjobb, itthon bemutatott szettjét pakolta össze az estére. Bár az utólagos elemzés számára az élménynek csak felszíni lenyomataihoz férek hozzá, annak emlékét a sejtjeimben őrzöm – kevésbé ezoterikusan fogalmazva: sehonnan sem tudom letölteni…
Minden megváltozott, minden ugyanaz. Az Infected első két albuma, a már emlegetett, 1999-es The Gathering, de főleg a 2000-es Classical Mushroom aztán főleg alkalmas arra, hogy járatlan utakra vigye hallgatóságát. Olyan ez a lemez, mint agyoneffektezett billentyűfutamok hátán vezetett meditáció, beoltva mindenféle mesebeli kalandelemmel. Mintha egy nyúlüregen át zuhannánk vissza egy gyermek pszichéjébe, hogy aztán onnan csodálkozzunk rá a félelemmel és varázslattal teli világra. Az izraeliek többek között olyan filmekből ollóztak ki szöveges betéteket a számokhoz, mint Francis Ford Coppola Drakulája (Dracul), A lény című sci-fi (Bust a Move), A holló második, alulértékelt epizódja (None of this is real), vagy az Excalibur és a Gyilkos álmok (Disco Mushroom), hogy ezeket hangulatfestő elemekként felhasználva utánozhatatlanul egyedi atmoszférát teremtsenek.
A világsiker, vagyis a Becoming Insane, a Heavyweight, a Los Angelesbe költözés, a Tara Reiddel randizás mind ezután következett. Közben szinte észrevétlenül telt el majd’ három évtized (de lehet, hogy ezt csak én érzem így). Talán az Infected szárnyait bontogató kori, valamint jelenlegi önmaga közé ékelődő generációs távlat hívta életre azt az önreflexiót, ami a Reborn lett: a korai munkásság gyöngyszemeiből szemezgető múltpozitív, egységesre fésült, kristálytisztára polírozott laza konceptalbum, ami úgy old school, hogy abba a régi iskolába úgy isten igazából mindössze Erez és Duvdev járt. Érdekes lenne, lett volna hallani egy Classical Mushroom II-t (elvégre az ambienttől a tört ütemekig kacsintgató Converting Vegetarians-nek is született folytatása), de a Reborn sem okoz csalódást. Saját örökségük újrafelfedezésével a duó mintegy lerója tiszteletét saját maga előtt, én pedig az ilyesmit rendre benyalom, mint ló a kockacukrot – már amikor a helyes irányból próbáljuk beleadagolni… Főleg, hogy egymás mellé téve a régi és új feldolgozásokat bőven kihallani a különbséget mind a hangzás terén, mind a dalok struktúrájának finomhangolása tekintetében. A változtatásokat hivalkodónak ugyanakkor semmiképpen sem nevezném; aki arra számít, hogy arcon tenyereli a Reborn (mint mondjuk teszi azt a hallgatóval egy Eat it Raw vagy Vicious Delicious) elképzelhető, hogy csalódni fog.
A trekklista 1999 és 2001 közöttről szemezget, egyetlen tétel erejéig érintve a harmadik, B.P. Empire-re keresztelt lemezt, az itt is, ott is záró Dancing with Kadhafival. Örömteli, hogy a Dream Theater valamint a Wider is „fősodros” megjelenést kapott, illetve az S is here is a helyére került a levezetést előkészítő tétel, érzésvilágra a Prehistorik Goa Mood (P.G.M.) leheletnyivel tempósabb, helyettesítő termékeként. Egészen biztos vagyok benne, hogy minden IM fannak van egy saját toplistája arról, hogy melyik korábbi opuszt definiáltatná újra 2024-ben, ám az összeállításon átcseng a koherenciára törekvés, hogy ne csak random playlistekre pakolva működjenek a számok, hanem egyben végigülve (állva, lötyögve) is legyen íve az utazásnak.
Kemény(gomba)kalapos rajongóknak egyértelműen kötelező darab a Reborn, az életmű későbbi szakaszainál csatlakozóknak pedig fincsi retrospektív (az Arzenálos bulin szétnézve bőven akadhatnak ilyenek). Az outsidereknek (amennyiben eljutottak idáig) a végére annyit, hogy kellő nyitottsággal hozzáállva rengeteget értéket rejt az Infected Mushroom zenéje. Én minden feszültséget kiráztam magamból az Arzenálban, úgy értem haza reggel fél hatkor, mint akit upgrade-eltek. Egy-két évente feltűnnek a Budapest Parkban is (igaz, legutóbb nem jöttek át), szóval nem muszáj egykori gyártelepeken kavarni, vagy Ozora-hetijegyet váltani miattuk. És akkor zárásul jöjjön egy igazán gyönyörű gondolat: negyed század után a gomba még mindig fertőz.
A Reborn felhozatala (zárójelben az eredeti megjelenésekkel):
Release Me Reborn (The Gathering, 1999)
Wider Reborn (egyéb kiadvány/válogatás, 2000)
Return of the Shadows Reborn (The Gathering, 1999)
Disco Mushroom Reborn – (Classical Mushroom, 2000)
Dracul Reborn – (Classical Mushroom, 2000)
Mush Mushi Reborn – (Classical Mushroom, 2000)
Dream Theater Reborn – (egyéb kiadvány/válogatás, 2001)
S is Here Reborn – (egyéb kiadvány/válogatás, 1999)
Dancing with Kadhafi Reborn – (B.P. Empire, 2001)
Arzenálos setlistet sajnos nem találtam.
(A Reborn február 9-én jelenik meg. Hogy a birtokomba jutott január közepén, az valódi WTF-jelenség. Az 500 darabban limitált CD-változatot rendeltem elő még az Arzenálos fellépést követően valahonnan Izraelből, amiért le az online bolt a kiírt ár harmadát vonta le. Ezek után kaptam egy héberül írt levelet, hogy vigyázzunk a fákra – csak mondom, hogy eddig egy fa sem üzente nekem, hogy vigyázzunk a hippikre – aztán a postásunk január 11-e magasságában bekopogtatott, és a kezembe nyomta a lemezt, amit Békécsabára próbált elküldeni valami hozzá nem értő. Bár történelmünk során ennél kisebb csodákra is alapoztak vallásokat, ezt a cikket egyetlen egyház sem szponzorálta.)