Amire nem akarunk emlékezni – Feláldozh4tók (mozi)
Sylvester Stallone retró-tesztoszteronhaknijának negyedik installációjában a legrosszabb típusú múltidézéssel támad: kilenc évvel a harmadik Expendables amúgy sem túl magasra tett léce után az új rész a direkt VHS-re, később DVD-re forgatott fércművek már szórakoztatni sem őszintén vágyó nívóját idézi. A kőgatyi vetített hátterek, megmosolyogtató CGI eleinte még önironikusnak hat, de effajta reflexiót feltételezni a Sly kiterjesztett kezeként dirigáló Scott Vaugh-tól naiv álmodozás csupán. Mire a néző először ásítja telibe a legkésőbb félidőre kibontakozó dögunalmat, javarészt feleslegesen tébláboló hőseinkkel egyetemben egy hajóra érkezve a narratíva is megfeneklik. Az még nem lenne gond, hogy a Feláldozh4tók buta film (mert hát mire számítottunk?), de hogy az átható popcornszagon át is rögtön kiszagolható csavarokkal operál ötlettelen, ronggyá vágott akciózás mellett, az sokkal inkább. Megan Foxszal és a lassan éveit tekintve 50 Centtel csak a brigád létszáma növekedett, Iko Uwais (A rajtaütés) és Tony Jaa (Ong-Bak) viszont mindössze tehetségüket pazarolják a generikus semmitmondás tengerén – visszautalva a hajós csetepatéra. Ráadásul Stallone a film kétharmadában még csak nem is szerepel: van egy tippem, hogy ha lesz legközelebb, már csak executive producerként (nem) látjuk viszont. A folytatásból meglehetősen zavaros körülmények közt kigolyózott Terry Crews-zal egyetemben ilyenformán negyedjére a néző is feláldozhatóvá válik.
Szivárványos zászló alatt illatozó ragu – One Piece (Netflix)
Volt már a kezemben manga, láttam már animét, foglalhatnám össze szinte túlzás nélkül a japán képregényes-animációs kultúrkörhöz kapcsolódó ismereteimet. Ennek tetejébe a Disney elmúlt évekbeli vergődését szemlélve konceptuálisan elhibázott próbálkozásnak tartom élő szereplőkkel újraalkotni ugyanazt a színes-szabad dinamizmust, amire a mozogva megelevenedő rajzok képesek. (Ezzel a véleményemmel úgy tűnik, nem vagyok egyedül, mivel pénzügyileg sem nagyon működik a dolog.) No de a One Piece-t olyasvalaki ajánlotta, akire hallgatok. Bár feltételeztem, hogy egy anime-adaptációnál aztán főleg fennáll a veszély, hogy a humán „valóság” gravitáló hatásait magára applikálva gyorsan érdektelenségbe fúl, ezt a kalózos ötletkavalkádot az eredeti széria alkotója felügyelte, akarom mondani védte a Netflix túlkapásaitól. Az imádnivalóan idealista főhős, Monkey D. Luffy nem kisebb célt tűz ki maga elé, minthogy ő lesz a kalózok királya, miután felkutatja a legendás kincset, a One Piece-t. Ehhez a legváltozatosabb háttérrel és motivációval érkező legénységet toboroz, hogy a rájuk vadászó tengerészek elől menekülve teljesítsék be a fokozatosan közössé nemesedő álmot. A széria tökéletes arányérzékkel elegyíti a bugyutaságot a komoly drámával, az epizódokat átható kreatív szabadság pedig olyan frissítő, akárcsak a hűvös, sós tengeri szél. A Japán kultúrkörben gyökeredző zsánert eddig diszkrét távolságtartással kezelőktől kellhet némi nyitottság a OnePiece-hez, de a lejátszás gomb megnyomásának gesztusát az első perctől kezdve érzelmi és vizuális hullámvasúttal hálálja meg.
Ahso, kapa, nagykaland – Ahsoka (Disney+)
Rosario Dawson benyugtatózott Jedi-mesterének története a Star Wars fantasy-oldaláról közelít, és ebben éppen eléggé sikeres ahhoz, hogy az ember hétről-hétre követni akarja az erőteljesen korábbi sorozatokra (Rebels, Clone Wars) alapozó Ahsokát. A Lucasfilm lassan tízéves minőségi lejtmenetét nem ez a kontenttermék fogja megfordítani, de – talán a kulisszák keltette érzelmi rezonanciának hála– azért halványan átszüremlik rajta valami a klasszikus trilógia bájából. Ha a címszereplő a rajta feszülő plot armor alatt nem lenne ilyen végtelenül sztoikus, talán izgulnánk is érte, de ezt a leckét úgy látszik, nem tanulták meg a messzi, messzi galaxis gondviselői. A megelevenedő Thrawn admirális színrelépése mindenesetre késve meggyújtott, besült petárda – állítom, hogy inkább a VII-IX. epizódokat kellett volna a vállára helyezni, amit egyébként Timothy Zahn a Sötét erők ébredésével már 1992-ben tálcán kínált. Eddig tehát az Ahsoka a közepesnél valamivel sikerültebb kifogás műanyagfigurák újabb tömegének gyártására – bár azért várjuk ki az évad végét.
Kísértetiesen friss remekmű – 2:22 (Centrál színház)
Újat alkotni lehetetlen, de frisset ettől még kell, olvastam valahol, és ha valami, akkor a 2:22 alátámasztja ezt a tézist. „Jenny biztos benne, hogy új házukban minden éjjel 2 óra 22 perckor kísértet jár, de asztrofizikus férje, Sam hallani sem akar erről”, írja a centralszinhaz.hu, innen pedig már átveszem a szót. Amikor az ezotériára nyitott Ben és pszichológus barátnője, Lauren látogatóba érkeznek a házaspárhoz, Jenny ragaszkodik hozzá, hogy várják meg együtt a baljóslatú időpontot. „Ezt látnod kell!”, lelkendezett feleségem, Anna Londonból hazaérve, ahol Tom Felton főszereplésével futott kintlétekor a darab a West Enden, neki pedig volt szerencséje jegyet szerezni rá. Puskás Tamás rendezése A. megerősítése szerint szinte az utolsó mozzanatig hithű adaptációja Danny Robbins eredetijének, Martinovics Dorina, Ágoston Kati, Mészáros András és Lengyel Tamás előadásában. Szűk másfél óra egyetlen lendületes, humorral és feszültséggel felvonásban nemigen hagy időt az elméletek gyártásának, de azért próbálkoztam. A végső megfejtés így is készületlenül ért, amiért külön jár a vastaps. Talán nem túl hiteles a számból, hogy mondjuk nemet a mozira, de emiatt a darab miatt érdemes.