IM25 címmel jelent meg a haifai goa-pszichedelikus-elektró duó, az Infected Mushroom tizenharmadik stúdióalbuma az idén. Az Erez Eisen és Amit Duvdevani alkotta, 1996-os alapítású „fertőzött fungusz” ugyan új megjelenésével az évszámot ugyan nem találta el egészen, de cserébe sikerrel rugaszkodott el a Return to Sauce óta rajtuk tespedő sematikusabb zenei világtól, és alkotott végre újra kellemes lábalávalót.
Az Infected Mushroom (IM) mintha direkt sosem azt csinálta volna, mint a goa-szcéna fő csapásiránya körül mindenki más. Emlékszem, valamikor a kétezres évek legeljén hallottam őket először, amikor egy jóbarátom ömlesztve a winchesteremre zúdított tizenórányi mp3-at, köztük három „alkotóműhely” addig megjelent munkásságával: az Astral Projection és az MFG (Message from God) az IsaTrance stílust képviselte kimagasló minőségben, míg az IM hol elektromos gitárokat szintetizált, hol meg szimfonikus zenei szólamokat terített a zakatoló alapokra. Szerencsére mindhárom irányzatot hallgatva széles mosolyra húzódó száj kíséretében indult be a bólogatóreflexem, ám ahogy teltek az évek mind az AP, mind az MFG munkássága egyre inkább elcsendesedett, míg a gombák rendre jelentették meg az újabb és újabb előremutató korongokat.
A kreatív sikerszéria számomra 2017-ben, a Return to Sauce-lemezzel zárult le, aminek címe visszatérést sugallt a psy/goa trance végtelenségbe hömpölygő, pulzáló basszusszólamokkal operáló alapjaihoz, ám egyúttal a páros legérdektelenebb munkáját jelentette. Ennél az albumnál az a meglepetés, hogy nincs meglepetés: korrekt Mushroom-trance hetvenakárhány percen keresztül, amire egy idő után már nem figyel oda az ember. Afféle eresztések után, mint Vicious Delicious, a Legend Of The Black Shawarma, vagy az Army of Mushrooms (bár 1999 és 2015 közt kiemelhetnék szinte bármit) tulajdonképpen rendben is lenne, hogy az izraeliek időnként lefejeljék a maguk állította magas lécet, ám a kiadóváltással 2018-ban sebtében megjelentetett Head of NASA and the 2 Amish Boys és az azt követő More than just a Name (közöttük a megintcsak csúszással időzített 21. születésnapi EP-vel) legfeljebb annyit tettek hozzá az életműhöz, hogy egy hangjegynyivel kevésbé ötlettelenül közvetítették az IM összetéveszthetetlenül egyedi stílusjegyeit.
Ezzel egyidőben az élő fellépések színvonala sem mutatott éppen emelkedő tendenciát. Mivel a Budapest Parkban veszek az ügyben hang- és látleletet 2012 óta, teljes joggal érhet kritika, hogy ez a kijelentés minimum nem képvisel kellő reprezentativitást. OK. Amit viszont a Parkos fellépések alapján levontam az az, hogy míg 2012-ben az Army of Mushrooms dubstep/breakbeat-be oltott psy-elektronikáját zenekari kísérettel, valami őrületes energiát közvetítve celebrálta Eisen/Duvdevani, 2022-re eljutottunk oda, hogy a lejátszás gomb megnyomása után, sörözgetés közben néha integettek a közönségnek, mi meg vissza. Míg tíz éve a goát nagy ívben kerülő feleségemet is be tudta szippantani a performansz, mostanra még a pszichedéliát életvitelszerűen űző sógoromat is kilökte magából, és valódi izgalmat csupán a társaságban illuminált állapotban forgórúgásokat osztogató ismerős hozott az estébe (Evelin, viselkedj!!! 😊). Az átmenetet képviselő rúdtáncos lányos show-elemek (2014, ha nem tévedek), valamint a Yahel/Skazi-val történő erősítés (2019) még tartották bennem a lelkesedést, mostanra azonban a bennem élő öreg, megkeseredett kritikus szót követel magának.
Meglehet, hogy a Mushroom csupán azt szállítja, amire a közönségnek aktuálisan igénye van. Ebben az esetben utólag okoskodva szín józanul körbe kellett volna interjúznom az amúgy csápoló kézzel táncoló nagybecsűben hiányt aligha szenvedő Parkot a fellépést követően, hogy „Te, szerinted is egyre többet fizetünk egyre szarabb műsorért?” Bár jó ötletnek hangzik, sajnos lekéstem róla… Így – újabb feltételezéssel élve – a rendszeres turnézásban kezd kiégni a duó, aminek a stúdióban töltött hónapok, végeredményben pedig a végfogyasztók látják kárát. Vagyis látták eddig, pontosabban, mert az IM25 végre megint rendben „oda lett téve”.
Alannah Myles Black Velvet-jének feldolgozása nyitja a sort Ninet Tayeb vokális tolmácsolásában. A dal bennem az együttes The Doors-remixeit idézte fel, ám még azoknál is gyengédebben kezeli forrásanyagát – azt is mondhatnánk, hogy nem sokat tesz az egyébként kiváló eredetihez, inkább „kompatibilizálja” azt az IM sajátos hangszerelésű hangulatvilágával. A populáristól való ajtónyitás a zakatolás felé mindenesetre indokolható, stílusos döntés, egyben finom átmenetet biztosít a következő While I’m in the Mood-hoz. Amikor valamiféle szöveges üzenetközvetítésre vállalkozik számaiban az Infected, az (némileg hiányos angolsággal, de ezt bocsássuk meg) általában módosult tudatállapotokról közvetít, deprimált, vagy dühös. Példaként álljon itt a Becoming Insane transzállapotos utazásról történő tudósítása, a Saeed nu-metálos haragja, vagy (hogy régebbről idézzek), a B.P. Empire (Tsunetomo Yamamoto tizenhetedik századi szamurájhoz kötött) nyitánya, szabad fordításomban: Helyes a világot álomnak tekinteni / mert amikor rémálmot látsz / felébredsz belőle, és mondhatod magadnak, hogy csak álmodtad. Namármost a While I’m in the Mood lágy zongorafutamokkal felvezetett, hasonlóan szívderítő lírával dolgozik, de aztán a pattogós szeletelés az összhatást elviszi a melankóliából a katarzis irányába. Az aranymetszésen együtt rezegni a zenével pedig igencsak kellemes érzés.
A Business as Usual alig háromperces hosszával udvariasan bánik hallgatóságának vendégszeretetével. A reaggae-s pörgetést kísérő vonósok remekül egészítik ki, vagy ha úgy tetszik, ellensúlyozzák. A Boss La Rosh a klasszikusabb full-on témákat kedvelőknek kedvez, ám a végére bekúszó elektromos gitár ügyesen csavar rajta egyet. A héber női énekkel kísért We Move Together megint teljesen új világba kalauzol, és ha hihetek a fordítóprogramomnak, a karanténból való kitörést üdvözli szövegértelmezéstől függetlenül átélhető energiával. A Turkish Night-ban visszatér az elektromos gitár, a Boss La Rosh mellé állítva kicsit a Vicious Delicious / Eat it Raw párhuzamát idézve még 2007-ből, egyáltalán nem kellemetlen módon. A hetedik, Serious Times című dal meg mintha a Business as Usual ikertesója lenne, a Lies and Deception pedig mindössze annyira lassít vissza, hogy megágyazzon a Best of Infected Mushroomnak is beillő, variációk sorát felvonultató A Cookie from Space-nek. A tíz perc fölé kúszó hosszúságú szörnyeteg egyértelműen az album második felének fénypontja; innentől kezdve lassan lecsillapodnak a kedélyek. Az It’s Behind Me Now szomorkás, szakítós szövegű pumpálás, amiben még a gitárok is sírnának, ha értenék, mire gondol a költő. Ha ezt azonban nem vesszük figyelembe, egy klasszikus vonalvezetésű, szolid tombolásba torkolló IM-goa szám marad, ami átadja a helyét a levezető Billy on Mushrooms lassuló zaklatottságának. Jógázni, meditálni erre sem fogunk azért.
Összességében mind a kollaborációk sorozata (a nyolcból hat szám közreműködők segítségével íródott), mind a gitárok hangsúlyos szerepeltetése jót tett a negyedszázados lemeznek. A hangulati változatossághoz egyúttal simán csak jobb track-ek (slágerek? kifogytam a hasonlatokból) társulnak, mint az elmúlt öt évben. Így bár az Infected Mushroom nem találta fel újra a spanyolviaszt, a beléjük vetett hitemet legalább visszakaptam.