Ted Kotcheff Rambója a városi ember filmje. David Morrell, az eredeti regény írója a legenda szerint egy svéd almafajtáról nevezte el hősét, de ezzel a becsületes, a földből élő népek tisztelete véget is ér: a Sylvester Stallone által egyes vélemények szerint élete szerepeként megformált vietnámi veterán ámokfutásának színhelyét Trautman ezredes csak „Jerkwater” gyúnynéven emlegeti, amit jóérzésű ember nem fordít le magyarra.
A városka lakói (nyilvánvalóan) erőszakos, kötekedő, ostoba tökfilkók, akik csak azért születhettek erre az árnyékvilágra, mert felmenőik képtelenek voltak kisilabizálni a kihelyezett „ne csinálj gyereket az unokahúgodnak” poszterek tartalmát. Ráadásul még jelvényük is van az istenadtáknak.
„Attól, hogy jenki vagy nem leszel jófej”, énekelte meg trubadúrunk. Az amerikai álom gazdasági gyarapodásban gyökeredző voltát szem előtt tartva túlságosan okos sem, egészíthetnénk ki a bölcseletet Ted Kotcheff nyomán. A vidékiek nemhogy be se hívják a levitézlett vitézt (mondjuk egy guggolós pálinkára), de még a helyi talponálló bevételét sem hagyják, hogy szerény leszerelési apanázsából feljebb tornássza. A rend nemzetellenes őrei – Brian Dennehy alakította sheriffel az élen – ehelyett visszaüldözik hősünket az erdő irányába, csak mert amerikai zászlót varratott a kabátjára, pont a szíve fölé. „Hát milyen film ez, szovjet?”, kiálthatott fel ezen a ponton az egyszeri, amerikai néző, mert hát annyira régen azért nem ért véget a tengerentúlon az a fránya McCarthyzmus… Mindegy, Rambót tömlöcbe vetik, csak mert rossz irányba kirándult, ahonnan magát kénytelen kivenni humánusnak aligha nevezhető módszerekkel.
Azt eddig nem tudtuk, de most elárulom, hogy John James Rambo (igen, James, hátha valami újat is mondtam végre) azt az eminens típust képviseli, aki technikaórán nemcsak, hogy elsőként készített tökéletes montázst makaróniból és színes papírból, de még a szemetet is eltüntette maga után. A fák között, immáron felnővén szöges tövisekkel ékített csapdákat készít, hogy az őt kergető zsernyákokat móresre tanítsa, amúgy meglehetősen visszafogott módon – a könyvben állítólag nem ilyen könyörületes. Mindez azért, mert a Kotcheff megvalósításában ábrázolt vidéki ember rendkívül következetlen: itallal nem kínál, de borbélykodni túlzásba menően szeret, még olyankor is, amikor vendége a penge látványától bekattanva szétveri vendéglátója fejét. Egy ceglédi diszkóban voltak hasonló élményeim.
Ha már személyes élmények, a szőrös állatok és az italozás viszonyát sokkal árnyaltabbnak tapasztaltam, amikor néhány éve lent jártam távoli rokonaimnál az erdélyi Medvetalpházán.
Augusztus dereka, vagyis zimankós tél volt, így mindenki korán bevackolta magát. Reggel ötkor aztán a könnyű szalonnából, tepertőből, fehér vekniből és hat pár tojásból álló reggelit követően kivonultunk az ól mellé, ahol a böfögést a röfögéstől csak szakértő böllér fülek tudták megkülönböztetni, így jó apósom (a helyi szlengben ipám, csak hogy maradjunk informatívak) azt javasolta, döntsünk is le egy áldomást szegény Sziszi tiszteletére, mert kultúrember nem keveri a búcsúztatást az emésztéssel. Zoli, a bökő tiltakozott, hogy ő már megitta a töménye javát, neki már elfogyott a kvótája az élettől. Jó, hát mi azért tettük a dolgunkat, Zoli meg odaszúrt a Sziszinek, miközben hárman fogtuk a lelkemet, mert valami rosszat sejthetett: amúgy nem hülye állat a disznó, öltönybe bújtatva még törvényeket is képes megszavaztatni az éj leple alatt. Sajnáltam, de hát mit lehetett tenni, lényeg, hogy a vágóeszköz minőségével nem volt gond, dőlt a vér, Marika, a háziasszony meg már sütötte is, ilyenkor frissen az igazi. Ettünk, ittunk, igyekeztünk nem segíteni Zolinak, hogy időben végezzen.
A nagy önmegtartóztatásban kilenc óra fele már nem nagyon éreztem az arcomat, csak a kezemmel tudtam kitapogatni, hogy sörtésebb a pofám, mint a Sziszi sonkái, amiket az előbb lógattunk fel a hinta mellé. Mondom Zolikám, te vagy itten a legjózanabb, meg aztán olyan szakértelemmel forgatod azt a pengét, hozzad a szappant aztán szedjünk már le ebből a borostából… Zoli meg csak néz rám, asszondja arra figyeljek inkább, hogy amikor zabálni próbálok, a saját számat célozzam a villával, mert igaz, hogy a szomszéd Józsi (mikor ette ide a fene?) szólni már nem tud, de épp az előbb szúrtam ki a bal szemét. A háziak terelnek, Józsi keserűen botladozik, bemegyünk hát melegedni.
Bár a kávét előre megittuk, hogy lábra tudjunk állni, a hurka meg a kolbász nem eszi meg magát, abból meg, ha megint összehányom a paplant olyan perpatvar kerekedik, hogy rendezetlen barkóm mellé megkaphatom a férfi ékességemet is a fülem mögé lengedezni – székely asszonyt az ember ne hecceljen, pláne, ha éles kés is van a közelben. Az ebéd ízletes, valahonnét még egy kis sült kacsamáj is kerül, ha jól érzem, pedig annak aztán semmi köze a disznóhoz, ezt még a fővárosban is tudják. Már nem nagyon kéne rátölteni erre, de csak nem fogok itt udvariatlankodni a rokonsággal; ha a barna medvét visszakergették a kert végéből az erdőbe, engem simán kifújnak a fák közé a pipafüsttel egyetemben.
A fákról jut eszembe… ja igen, Rambo! Kicsit elkanyarodtunk a fő csapásiránytól, de hát a franc essen bele, megéheztem, nehéz így koncentrálni. Szóval szerencsétlen veteránunk, J.J. is visszatér a vadonba, ahol farigcsál néhány csapdát, de lehet, hogy ezt már említettem, már bocsássál meg, kiveszek a fagyról egy kis májas hurkát, meg kolbászt, közben pucolom a krumplit, míg a sütő melegszik, hogy tört lesz vagy püré, azt még nem tudom. A csalamádé kicsit túlérett, hiába csavartam a legalsó fokozatig a hűtő hőfokát, de a csemegeuborkát még ki se bontottam, és az sem veszik össze a torossal, ahogy mondani szokás.
Na szóval, a Rambo, eredeti címén Első vér négy folytatást és számos másolatot fialt (például Tökéletes célpont, Játssz, a túlélésért), ezt csak azért mesélem, mert ahogy begyújtom a sütőt kicsit felfordul a gyomrom, eszembe jut az a durva másnap a hegyekben – lehet valami ebben a poszttraumatikus stressz-szindrómában, amit a film oly’ érzékletesen ábrázol. Nézzed azért közben az Első vért, míg falatozunk, tényleg örök klasszikus, meg aztán tele gyomorral ez is jobban esik, na meg a szunyókálás is. Csak ne lődöznének annyit! Ezek a halálhörgések eszembe juttatják szegény Sziszikét, hát milyen aranyos malacka volt egykor, aztán saját kis kocái lettek, ott visítottak amikor az anyjukat vittük vágni, ej, az élet körforgása, lenne itt valami nagy felismerés, érzem, de előtte hadd csukom le kicsit a szemem a heverőn…