Kapar a torkod? Hörögj maszkban… …ajánlotta soha egyetlen nagymama sem az unokájának. Hogy mégis megértsük, hogyan kötöttünk ki a fenti jótanácsnál, kezdjük egy kis történelmi visszatekintéssel:
Budapest, 2004: Ronald McDonald-ot ki kellett menekíteni a Sportszigetről egy csapat punk elől.
Budapest, 2015: egy német leszbikus párt el kellett távolítani a Papp László Sportaréna egyik teraszáról, mert melleik mutogatásával tiltakoztak az ültetési kényszer ellen.
Nickelsdorf, 2016: két magyar nő férfi kísérőjük társaságában egy mikrobusz csomagterében vészelte át a szélsőséges időjárási körülményeket.
Sopron, 2019: egy illuminált fiatal nőt józan férje mentett ki az este kilenckor is tomboló harminc fokos melegből, mielőtt az a tomboló rockerek bakancsai alatt végzi.
Budapest, 2020: az előbb említett nő férje öt sör után végre megértette, mi az ideális állapot a Slipknot nevű Iowa-i metálhorda koncertélményének átélésére.
Merthogy a fenti fellépéseknek áttételesen vagy közvetlenül (egy kivétellel ez utóbbi) szem- és fültanúja voltam, ám mostanra, ha jól számolom ötödik próbálkozásra söpört magával az események vérkeringése. Így van, február negyedikén „belelüktetődtem” a Sportcsarnok színpadától hatvan méterre elhelyezkedő, nem túl kiemelkedő állóhelyemre, és remekül éreztem magam majd’ két órán át, majd különösebb revelációk nélkül hazavitt egy barátom kocsija.
Na nem mintha az együttes, különösen a fizikai diszkomfortjának pozíciójából fakadóan legkönnyebben hangot adó Corey Taylor énekes nem tett volna meg mindent a szórakozásomért. Szórakoztam is! Na nem olyan „jól”, mint a szomszédom, aki világát nem tudva esett be velünk nagyjából egyszerre később a lakásába, de ezt nem is irigyeltem el tőle. Diszkomfortból meg szegény vokalistának jutott ki, mint azt el is panaszolta, torokfájását hasonló módszerrel kúrálva, mint a saját korában Zámbó Jimmy: ital a torokba be, majd az első sor nyakába ki. Nehéz lett volna mondjuk bármiféle megbicsaklást éreznem a performanszában, mivel azt a néhány sort, amire emlékeztem a lejátszott dalok szövegeiből, azt mélységes átéléssel, a körülöttem hasonlóan imbecil mentális állapotban hullámzó tömeg dajdajozásától takarva vele párhuzamosan adtam elő. Egy pisi- és egy sörszünet segített strukturálni az idő folyását, majd hirtelen véget ért a koncert. Akarom mondani stresszlevezetési szelep. Vagy a további, eredetileg amúgy nem tervezett italfogyasztásom.
Nem akarom üresnek nevezni az élményt, mert nem lennék igazságos késői kamaszkorom egy olyan bálványával, ami velem együtt élte túl a viharos éveket. Öröm volt – a még nálam is elszántabban headbang-elő – feleségemmel együtt megélni a visszatérésüket, életben tartani a lángot, meg amit akartok. Elégtételül szolgált, hogy bizonyos kortársaimhoz hasonlóan nem aljasultam ülőhely vásárlására (gyerekesek, rokkantak, elővételről lecsúszók ne vegyék magukra), és hogy a szórakozásom előbbre valónak bizonyult, minthogy közben videókat posztoljak róla a Facebook-ra. Ám minderre nem gondoltam kedd este, mert túlságosan jól éreztem magam. Panaszkodjak? Talán nem vagyunk egy család a Des Moines-iakkal, vagy a világ többi részegen önfeledten csápoló Slipknot-koncertjárójával, talán nem vagyok motherfucker, vagy az a személy, aki bármelyik stadiont le fogja bontani parancsszóra. De még ennyi év után is tudtam tanulni tőlük, rajtuk keresztül, ők pedig rohadtul hozzák a hangulatot. Ahogy legelső korongjuk címével először a világ arcába hörögték: Mate. Feed. Kill. Repeat; nos, ha ez az a mélység, ameddig süllyedünk, én viszem az indulataim az újrázásra.
A lejátszott számok listája:
Unsainted
Disasterpiece
Eeyore
Nero Forte
Before I Forget
New Abortion
Psychosocial
Solway Firth
Vermilion
Birth of the Cruel
Wait and Bleed
Eyeless
All Out Life
Duality
Ráadás:
742617000027
(sic)
People = Shit
Surfacing
‘Til We Die