George R. R. Martin Wild Cards könyvsorozata magyarul

Wild Cards sorozat

Az amerikai George R. R. Martint talán keveseknek kell bemutatni. Forgatókönyv- és prózaíró, producer, manapság ráérős, idős úr ő, aki kilenc éve írja annak a sárkányos-élőholtas, randomhalál-generátoros fantasy-heptalógiának a hatodik kötetét, aminek sorozatverzióját annak írói sokak szerint rázós kényszerleszállásra ítéltek. No de ilyen az, amikor egy különféle karaktermagvakat elhintő, aztán azokat terebélyes életútú fává nevelgető író egyszer csak eltéved a maga által telepített erdőben, hogy aztán a sűrű lombok között machetével közlekedő HBO-alkotógárdának adja át a stafétát. Az eredmény: beszéljünk inkább a Wild Cards-ról. Ez utóbbi sorozat ugyanis ’87-es debütálása óta stabilan masírozik a huszonhetedik kötet felé, amit Martin és alkotótársa, Melinda M. Snodgrass főképp szerkesztőként jegyeznek, egy-egy fejezet vagy történetszál erejéig lépve csak ki e szerepkörből.

A történet alapkonfliktusa szerint a Rakétakölyök nevű, második világháborús pilóta, hős és propagandafigura megpróbál megállítani egy földönkívüliek által orkesztrált génmodifikációs kísérletet, ami az emberiség egészére kíván hatást gyakorolni. Rakétakölyök elbukik (és később még sokan mások is, ami újabb elkerülhetetlen összehasonlítgatáshoz vezet a sárkányos izével), a földönkívüliek által kotyvasztott vírus elszabadul, az emberiség érintett része pedig szuperképességekkel rendelkező Ászokra, mindenféle torzulásokkal küzdő Jokerekre, és egy harmadik körre oszlik, akikkel eddig magyarul még nem találkoztam (Deuce). Innentől kapunk prózába oltott, színes-szagos, képregényszerű szexet, erőszakot és drámát, valamint alternatív történelmi szálat a McCarthy-korszaktól a közel-keleti forrongásokon és egy szuperhős-reality műsoron át a földönkívüli invázióig (bár ez utóbbi kettőre itt a valós síkon még mindig hiába várok). A felvezető, Fekete lapok című kötetben a sztori önmagukban is megálló novellánként épül egymásra, amelyek mint egy jó parfétortánál, összefüggve alkotnak kerek egészet. Itt még érezhetően bontogatja szárnyait világ és koncepció egyaránt, olyan érzékeny témákat érintve, mint a kirekesztés, a rasszizmus, a gettósodás vagy az egyszeri (szuper)egyén kiszolgáltatottsága a kafkai gépezettel szemben.

Ezt az egészet aztán az itthon harmadikként megjelenő közvetlen folytatásban, az Égi ászokban (ami egyébiránt egy, az Ász-világban prominens étterem neve) egy gyurmázó óvodás érzékenységével cseréljük le egy rapid tempóban komposztálódó földönkívüli testnedveiben csúszkálva csetlő-botló történetre, mely felállás pont olyan gusztusos és ízléses, mint amilyennek hangzik. Tovább haladva azért kapunk valamiféle koherenciát, de itt nyomát sem találtam a Fekete lapok szociális érzékenységének; helyette a Modulember nevű android püföli magát keresztül a hullámokban támadó generikus rovarellenségen (hogy aztán nyomtalanul eltűnjön a történetből), miközben egy bowling golyót imitáló teleportkészüléket keresünk egy magát Jokernek álcázó földönkívüli rozmárral. Eközben, hogy ne unatkozzunk, debütál egy főgonosz, majd még egy, belép egy vérbosszúra felesküdött íjász, majd egy kiábrándult telekinézis-bajnok… Ha ez így összegezve is soknak tűnik, próbáljunk csak meg rendet tenni az ezerfelé ágazó karakter- és motivációhálóban, vagy megállni a magát rendre túllicitáló, és emiatt hamvába haló feszültségépítés hullámain. A magam részéről félidőnél néhány hétre le is tettem a könyvet, pedig a korábban megjelent két veretes epizód borítója mintha pillanatragasztóval lett volna bekenve, úgy a kezemhez nőtt. Nem tartom pedig rossznak az Égi ászokat, csak éppen úgy akar elmesélni egy történetet, hogy közben rengeteg új szereplőt vezet be, és előrevetíti az elkövetkező konfliktusokat. Ez számomra itt, elsőre okozott gondot, később aztán rá kellett jönnöm, hogy ez (is) a sorozat egyik sajátossága.

A probléma persze a kiadás kronológiájával is lehet, ugyanis a Fekete lapokat itthon a 2008-as keltezésű Hamiskártyások követte, ami ismét teljesen új karaktereket és problémákat vezet fel. Mivel mindkét kötet egyfajta kezdőpontot jelöl, hiányérzetet ekkor még legfeljebb az keltett, hogy az alaptörténet továbbszövésére egy kötetnyit kellett várnunk. Véleményem szerint a Hamiskártyások egyébként feszesebb, koherensebb, és már csak keletkezésének évét tekintve is frissebb olvasmány az Égi ászoknál, talán ezért is szúrta be a kiadó „középre”. Számomra rendkívül érdekesnek hatott a szuperhős-reality ötlete, a karakterek jellemfejlődéséből fakadóan pedig egészen más irányt vesznek az események, mint amire eleinte számítottam.

Csakhogy a Hamiskártyások után ismét fejest ugrottunk a múltba, érkezett az egyébként 1987-es A Fekete Lap napja. Az Égi ászokban debütáló, kellően antipatikusra kalapált Asztronómus nevű rosszarc itt teljesedett ki igazán, miközben olyan szövetségeseket/ellenfeleket ismertünk meg, mint a homoszexualitás aknamezőjére ugyan nem merészkedő, de azért az AIDS korabeli terjedésére gyilkos, nos… vaginájával reflektáló Roulette, vagy a tantrikus szexuális energiával töltekező strici-mágus, Fortunato, aki szerepe szerint egyszerre ellenállhatatlan és megállíthatatlan. Ha a nyájas olvasó a leírtak alapján úgy véli, hogy az erotika-faktort kissé feltekerték ebben, a sorrendben harmadik részben, a legkevésbé sem téved. Martintól egyébként sem idegen a testi érintkezés és a nemiség részletekbe menő ábrázolása (mint ahogy azt az egyik South Park epizódban Trey Parker-Matt Stone alkotópáros a rájuk jellemző szemérmességgel találóan ki is figurázta). Az egyetlen nap alatt, a Fekete lap vírus kitörésének évfordulójára rendezett bacchanália körül bonyolódó történetben, ami az egymás iránt vonzódó szereplők közt megtörténhet, az többnyire meg is történik, mi pedig a legmeglepőbb pillanatokban kapjuk a szemünkbe a kendőzetlen valóságot, ezzel egyértelműen éket verve a franciakártyás-folyam és annak „gyermekközönsége” közé.

Számomra ez az a pont, ahol a kiadási sorrendből adódó gondok elkezdtek zavaróvá válni. A Vesztes kéz ugyanis a Hamiskártyások történetét folytatja, és eredetileg ugyanabban az évben, 2008-ban látott napvilágot az USA-ban, mint elődje. A Fekete Lap napja után olvasva a könyvet azonban nagyjából kétszáz oldalon keresztül kapkodtam a fejem, hogy ki kicsoda, miért teszi, amit tesz, milyen személyekre, eseményekre utalnak az írók (javarészt Melinda M. Snodgrass), ezért igazán akarnom kellett megbirkózni a regénnyel, ami ugye nem a felhőtlen szórakozás előszobája. Sűrűségében ez a tizenkilencedik epizód a szívembe magát nem belopó Égi ászokat idézte, annak összes tempó- és cselekményszövésbeli problémájával, némi, a fordításban benne felejtett anglicizmussal megspékelve. Bizonyára öregszem, romlik a memóriám, vagy felületesen olvasok, de ha már a kiadó pingpongozik a megjelenésekkel, elfért volna egy összefoglaló az első oldalakon, hogy hol is tartunk éppen, mert a magam részéről elvesztettem a fonalat. A történet a középvonal után vesz lendületet, itt kezdtem én is bevonódni, valamint kaptam/idéztem fel annyi támpontot, hogy megérje folytatnom az olvasást. Bevallom, csak a cikk megírása végett vergődtem el idáig, azonban végül csak kárpótolt a szokásos ötletkavalkád, amit a Martin neve alatt terebélyesedő ötszáz feletti oldal felsorakoztatott. Igazi hamiskártyás módon azonban (ugye az ő neve szerepel a borítón hatalmas betűkkel) ezúttal a mester egyetlen fejezetet sem jegyzett, az ötleteket pedig néha annyira véletlenszerűnek éreztem, mintha a megelőző ideabörzén minden feldobott gondolat zöld utat kapott volna. Eddigre azonban rég elfogadtam, hogy ez a sorozat számomra olyan, mint a világ leghepehupásabb hullámvasútja, és ezzel együtt, vagy épp ezért szeretem.

Hogy magyarul röpke húsz éves késéssel jelent meg az első, Fekete lapok című kötet, bennem nem okozott lelki törést, de a nálam elmélyültebb geekeknek azóta bőséges irodalom állt rendelkezésükre a kurrens szuperhős-vonulathoz való felzárkózáshoz. A „hősök is emberek”-tézis mára alapvetéssé vált, láttuk is már őket ezerféle árnyalatban, tehát ilyen szempontból a sorozat nem csap úgy arcon az eredetiségével, mint talán egykor. A Libri Kiadó ezt a feltevést, úgy tűnik, magáévá tette, amikor a megjelenési sorrendről döntött, ám az alapproblémát, úgy gondolom, ezzel nem kerültük meg. Ellenben kódolva vannak bizonyos spoilerek, és előfordul, hogy az a karakter, akiért egy kötettel ezelőtt még izgultunk, az aktuális epizódban már lábjegyzet csupán, akit felőröltek a (fiktív) történelem malmai. A kiadó honlapjáról ugyan kiderül, hányadik részt olvashatjuk éppen, de a könyveknél legfeljebb a gerincen feltüntetett franciakártya-színek típusa és száma mérsékelten segít az eligazodásban. Emellett egyes részeknél az írók neveit diszkréten, az utolsó oldalakra hátrasorolva szerepelteti a kiadó, mint a karakterek megalkotóit, amiből ha valaki magától képes kifundálni, hogy miféle kooperációban íródott az adott epizód, az Sherlock Holmes-i mestere a dedukciónak.

A másik gond az, hogy mint ahogy azt korábban felvetettem, ebben a kissé kaotikusságában is bájos univerzumban a szárnyaló ötleteket (a felnőtté válás gyötrelmeibe oltott mutáció, kommunista-üldözésbe belebukó hősök) néha olyan gyermetegnek tűnő pillanatok követik, hogy szinte hiányolom az élénk színű „Kresss!” vagy „Bumm!” szövegbuborékokat a szürke oldalakról. Bizonyos megoldásokat imádtam, ilyen volt a gonzó-istenség Hunter S. Thompson stílusában megírt intermezzo az első kötetben, a már korábban említett McCarthy-boszorkányüldözés, vagy a Hamiskártyásokban forradalmárrá vált szupercelebek, akiknek végső csatája meglepően érzelmesre sikerült.

Összességében azonban azt kell mondanom, hogy a porcelán teáscsészétől kisujjeltartós szónoklatokat prüszkölő sznobizmusom félretéve többnyire szinte egy ültő helyemben szoktam elfogyasztani ezeket a könyveket, mely hozzáállásom valószínűleg megfeleltethető az írók szándékának. Ebben hasonlítok arra a történetbéli kamaszra, aki repesve várta a Rakétakölyök képregény legújabb számát, hogy aztán a világot hátrahagyva merüljön el a pilóta kalandjaiban. Hogy a sorozat – eddig legalábbis – részleteiben tudta csupán megszólítani a felnőtt énemet, azt annyiból fájlalom, hogy kreativitásával és egyedi megoldásaival minden más szempontból kötelező olvasmánya lehetne a kapudrogként DC- vagy Marvel-filmeket fogyasztó, egyre terebélyesedő (szub?)kultúrának. Aztán ki tudja, lehet, hogy nekik, nekünk ez a saga így is megfelel, csak az igazán elmélyültek fanyalognak. Szeptember elején jelent meg a Hamiskártyásokat vonalát tovább bontogató Öngyilkos királyok – én a magam a részéről partiban maradok, aztán kíváncsian várom az Universal által beígért adaptációt.

(A cikk eredetije megtalálható itt: http://ekultura.hu/2019/10/21/george-r-r-martin-wild-cards-konyvsorozata-magyarul)

Vissza a főoldalra