fbpx
Skip to content

A jövő szökevénye – Vírustetőzés 2021-ben

Valami tudat alatti viszketés nézethette meg velem újra a cyberpunk-pápa, William Gibson Johnny, a kacattár című novellájának másfélórásra felturbózott filmfeldolgozását, amiben Keanu Reeves élő memóriakártyaként üzemelve lövöldözi keresztül magát Észak-Amerika jakuzáin. Gibson, aki forgatókönyvíróként is beszállt a projektbe, Nostradamus-ra köröket verve érzett rá jelenkori realitásunk legégetőbb problémájára, a népességet fenyegető ismeretlen eredetű vírustámadásra, amit sci-fi köntösbe csomagolva prezentált a videóklip-rendező Robert Longo első (és egyetlen) mozis dirigálásán keresztül – csak hogy érdekessé tegye a témát, nyilván.

Emlékszem, 1995-ös bemutatását követően annyira rákattantam a filmre, hogy a szobámra falára valahonnan szerváltam egy plakátot is belőle, a Határ úti metálüzletből a kortünetként többnyire rockszámokkal telepakolt soundtrack CD magamhoz vételét pedig egy heti ebédpénzem bánta. Hogy mit adott az életemhez a Terry Bisson jegyezte könyvváltozat, azt nehezen tudnám megindokolni, mint ahogy arra sincs magyarázatom, hogy miért kellett ő a projektbe, amikor egy sztárszerző már kellően kidolgozta a történet részleteit. Akárhogy is, most nem egy Menekülés Los Angelesből vagy Harcosok szövetsége-szerű múltidézés-védés következik, hanem objektív(?) értékelése egy furcsamód aktuálissá váló (korántsem) klasszikusnak.

A sztori alapvetésénél vagy felhorkan az ember, vagy racionalizálásba kezd. Akik olvassák a cikkeimet, most valószínűleg sejtik, melyik következik… „Csak” Johnny feláldozta gyermekkori emlékeit – ezáltal a vezetéknevét is -, hogy úgynevezett mnemonikus futár, az eredeti megfogalmazás szerint kacattár válhasson belőle. Ha lebontjuk a megnevezésről az ezoterikus burkot, adatcsempészetről beszélünk, ám Jani és a hozzá hasonlók az agyukba helyezett implantátumokon hurcibálják a gigacégek által uralt, ezek szerint agyonellenőrzött világban a kényes infókat. Jani fejében nyolcvan gigabyte-nyi adat fér el, ami utólag kacagtató módra éppen elég arra, hogy élére vasalt öltönyökben, luxusprostik társaságában tengesse nihilista életét, amíg az ilyen karaktertől elvárható arroganciával rá nem döbben, hogy gyökértelennek lenni mégsem annyira buli, és inkább visszacsinálná az emléktelenítő-esdékártyásító folyamatot. Ügynöke, Ralfi (Udo Kier) a követelésének engedve le is szervez neki egy randevút néhány dezertőr tudóssal, akik kicsempésztek egy lemeznyi cégtitkot korábbi munkaadójuktól, a Pharmakom nevezetű gyógyszeróriástól.

Felületes lennék, ha nem állnék meg itt egy szóra. Tehát van egy lemezünk, amit át kell csempészni A pontból B-be, ám ahelyett, hogy valaki zsebre vágná, és pontosan így tenne, a megrendelők szükségét érezték egy méregdrága futárnak, aki a nyolcvan gigás adattárára rápakoltatja ennek négyszeresét, hogy aztán az életéért fusson versenyt a természetesen kényes szállítmány célba juttatása érdekében. Értem, tehát valaki akciófilmet szeretett volna készíteni… haladjunk hát tovább. A randi a tudósokkal félresiklik, mivel feltűnik a bal hüvelykujja helyéről indítható lézercsíkkal hadonászó jakuza, majd nagyjából ugyanez megismétlődik Jani menedzserénél is, annyi különbséggel, hogy itt mellé csapódik az álláskereső Jane (Dina Meyer – Csillagközi invázió), akit egy Spider nevű sebész szupergyorsra spékelt, hogy sikeresebben érvényesüljön az éjszakai klubok világában. Jani és Jane elszaladnak, amiben segítségükre siet a LoTek nevezetű félcsöves banda, akik nevükhöz méltóan alacsony komplexitású, ugyanakkor a túlélésükhöz kellően hatékony technológiával uralják Mennyország nevezetű, a város fölé húzott bádogvárosukat. Jane ezt követően rosszul lesz, mert elkapta a szegényeket tizedelő kórságot, a K.I.S.-t (kóros idegsorvadás), aminek mind oka, mind gyógymódja ismeretlen.

Vagyis hát nem az, és itt jön beszámolóm aktualitás része; óriási revelációra azért senki se számítson. Spider (Henry Rollins meglehetősen béna alakításában) ugyanis egy feltüzelt monológ során felfedi a kórokozó ideológiai hátterét, ami – dobpergés! – nem más, mint a globalizáció. Ebben nem az újdonságtartalom fogott meg, hanem a már akkor, mégpedig azért, mert nyolcvanéves szomszédnénikémmel történő eszmecseréink során sem tudtunk közösen olyan esetet felidézni, ami beárnyékolta volna a társas érintkezést, vagy hogy egyáltalán – bizonyos kor fölött legalábbis – (a Hős utca környékét leszámíva) az szabadba nyugodt lélekkel kimenés élményét. Gibson prognózisa ráadásul 2021-re szólt, ami bizarr iróniát kölcsönöz az éppen mostnak, még abban az esetben is, ha néhány hét nyugis önkaranténnal vissza tudjuk szorítani a koronapánikot. Legyen bármilyen szájbarágós a tálalás, általa hihető és hiteles lesz a Jövő szökevényének üzenete, amit ráadásul őrült ötletek sorozatos bedobálásával, szórakoztató formában mesél végig. Mindenképp toplistás a Dolph Lundgren alakított pszichopata térítő, amely szerep annyira bevált a svéd izomkolosszusnak, hogy a 2010-es Feláldozhatóakig utána nem is vállalt/kapott DVD-re gyártott művészfilmek szintjét megugró szerepet. De Jones karaktere sem nevezhető ötlettelennek, aki az alapot szolgáltató novella szerint egy, a katonaság által drogfüggővé tett delfin, egyben profi kódtörő, és akit nagyjából változatlan formába emelt át Gibson ebbe a saját maga által kiterjesztett változatba.

Van itt tehát anyag a kreatív elmének bőven, mi több USA-viszonylatban a huszonhat misiből kihozott megvalósítás sem tűnik olcsónak (csak sajnos nem tudok túllépni azon, ami a koreaiak műveltek tizenhárom millióból a Taekgukgi-ban). Emellett mentális kivetítőmön a párbeszédeket elhallgatva egy anime veszekedős jelenetei sejlenek fel, ami betudható persze a kamaszkori túlkapásaimnak, de természetesnek semmiképp sem nevezném őket. Az egészet számomra Graeme Revell (A holló) zenei kompozíciója emeli magasabb szintre: dallamai akárhányszor felcsendülnek, valahogy a „remény a jövőben” üzenetét lebegtetik be számomra, és nem csak most, amikor mind nagyon szeretnénk ezt érezni, hanem már tizenhárom éves koromtól kezdve. Zárszóként tehát bármennyire is nyaldossa a zátonyokat a Johnny Mnemonic, valahogy mindig megússza, hogy darabokra törjön, amitől még természetesen igen messze áll egy kéjutazástól. Sajnos azonban William Gibson munkássága akármennyire sikeres papírformátumban, a megfilmesítés gyakorlatilag teljesen elkerülte a műveit, és ami per pillanat az utókorra marad, az bizony ennyi. A helyzet nem jó, de lehetne rosszabb is.

Karanténmozi – a kiterjesztett rendezői változat angolul megtekinthető itt (eredetileg Japánban vetítették).

A magyar nyelvű eredeti pedig itt tekinthető meg.

Vissza a főoldalra