Harcosok szövetsége – könnyekben gázolva

Pista bátyám meg én, mi sosem veszekedtünk, juttatja eszembe a Bud Spencer temetésén elhangzott Terence Hill búcsúbeszédet a Harcosok szövetségének n+1-edik megtekintése. Ez persze nem jelenti azt, hogy ne is próbálkoznánk. Miközben a preventív fertőtlenítés jeligéjére sorra szisszentjük a söröket, löttyintjük a whisky-ket, majd ütköztetjük homlokegyenest ellentétes nézeteinket a politikai világtérkép gordiuszi csomóit visszafejtendő, suttyomban elindítom a Taegukgi-t, minden idők leghatásosabb háborús filmjét. A végső választ minden kérdésre meglepő módon persze én tudom. Miért? Mert ahogy arra számítok, az arcátlan manipulációnak engedő Pista hamarosan kérvényezi, hogy inkább tekerjem fel a hangerőt, innen pedig már ismerem az utat: bő két és fél óra múlva mindketten bőgni fogunk, miközben értelmi és érzelmi síkon is feleslegessé válik köztünk minden további – lett légyen bármily empatikus – vagdalkozás. A képernyőn Észak és Dél-Korea egymásnak esik, hogy aztán a szétszaggatott családok sírhantján mindkettő gyászba boruljon, mi nézők meg ellentéteinket feledve a mennybe menjünk. Same shit, different day, mondaná az angol, de én inkább újfent hálát adok az életemből úgy 2004 óta kiirthatatlan katarzisért.

Első találkozásom a filmmel nagyjából erre az évre, szerencsésen véletlenszerű körülmények közé tehető. A főiskola kívánalmai szerint indultunk neki újdonsült barátaimmal igazolványképet készíttetni, és az akkor utolsó virágzását élő fotólabor egyik nagyképernyős televízióján zajlott épp a Koreai-félsziget kettészakadása. A harci jelenetek láttán a belőlem akkor még kitörni készülő esztéta nem bírta nem helyretenni térdeit verdeső állát a kérdés erejéig, hogy mi tiporja éppen sárba eltévelyedett szemei előtt az addig érzelmes-háborús fronton etalonnak tartott Ryan közlegény megmentését. A torrent-téka persze gyorsan segített az azonnal felmerülő igényt kielégíteni, három évvel később, egy külföldi kiküldetés után pedig már a DVD is a polcomon pihent, hogy aztán jó tíz évre rá a beszerezhetetlennek tarott magyar kiadást is magaménak tudjam. Ugyanis ez a film annyira jó, hogy ha teszem azt delfinként tengődnék a globális felmelegedés miatt rotyogó óceánban, a lemezborító celofánját az orromra húznám, csak hogy a tokba csomagolt felemelő bölcsesség legyen utolsó orgazmikus emlékem ebben a saját hülyeségének kardélébe dőlő világban. Mindezt alig tizenhárom millió dollárból, csúcsminőségben.

Hogy Dél-Koreára mozis szempontból érdemes figyelni, azt legutóbb az Élősködők kapcsán kalapálta a képünkbe Hollywood, de engem írásom tárgyán túl az Oldboy, a Szobalány, és a Vonat Busanba győztek meg igazán. Mint az angol sorozatok jobbjai, a felsoroltak több, mint korrekt eresztések, de egyik sem képes hozni azt a monumentális példabeszédet, amit a Taegukgi mintegy mellékesen a bőrünk alá döföget. Ennél az epikus műnél ugyanis nem pusztán arról van szó, hogy egy ország kettészakad, miközben egy báty egyszerre akarja megóvni a frontvonalra ráncigált öccsét és a felnőtt férfitagjait elvesztő családja épségét, hanem az emberi gyarlóság drámáján túl kapunk két, ellentétes irányú fejlődéstörténetet, egy újszülött ország háborús traumájának önreflexív feldolgozását, valamint olyan emberi alapkérdések felvetését, amik miatt érdemes lenne egy agygörcsig tartó diskurzus idejére megállítani a lejátszót. Ja, hogy emellett a „dél jó, észak rossz” egydimenziós ábrázolását helyből elhagyva masírozunk egyre mélyebbre a az emberi kötelékek széthullásának tragédiájába, szimultán izgulván végig a tökéletesen koreografált, többségükben kézikamerával rögzített harci jeleneteket? Ki merem jelenteni, hogy ez csak a hab a tortán: a Harcosok szövetségének (borzalmas magyar cím egyébként, az angol Brotherhood-ot vagy The brotherhood of War-t sokkal találóbbnak érzem) mélyenszántása az idillből kiszakadásától a túlélés poklán keresztül az ideológia maszlagán át a „te meg én” lényegretöréséig minden szempontot vizsgálva jut el a lényegig, ami nem más, mint a…

…szinte szégyellem leírni: a szeretet. Ha ez az üzenet megfogalmazódott már valaha kevésbé szájbarágósan, ilyen ambíciózusan szerteágazó témaválasztáson keresztül, ugyanakkor mégis pengeéles fókusszal, akkor emelem kalapom az elődöknek, engem Kang Je-gyu író/rendezése döntött le először ilyen elementáris erővel a lábamról. Fantasztikus, mélybe taszító, majd onnan a magaslatokba emelő élmény, ami semmit sem vesztett erejéből ennyi év és megtekintés távlatából sem. Pistával se nagyon maradt miről vitatkozni a végére, elvégre ahol két harmincas férfi szipog vöröslő szemmel, és nincs harmadik személy aki elvegye a dolgok élét, ott a lélek csendje váltja fel az ideológiák tusáját.

Vissza a főoldalra