Keleti oldal, nyugati oldal: John Carpenter Menekülés-filmjei

Valahol a Hollywood Boulevard-on lakik egy hetvenkét éves öregúr, aki napestig húzódó videójáték-maratonjait legfeljebb néhány rövidebb forgatókönyv megírásának idejére függeszti fel. A munka végeztével aztán rendre felmutatja középső ujját a világnak, csak hogy az el ne felejtse, ki a főnök, majd visszaül kedvenc karosszékébe, hogy a saját megfogalmazásával élve ne csináljon semmit. Hiszen léhűteni jóval egyszerűbb, mint színészeket dirigálni, zenét szerezni, meg a többi hollywood-i mambódzsambóval ökörködni, csak hogy a munka végeztével a világ kritikusai élesre fent acéltollaikkal döfködjék halálra életre kelttett vízióit.

Bizonyára nagy adag sértődés van ebben a rutinban, ám semmiképp sem oktalanul, hiszen a hetvenes-nyolcvanas évek rendező-zsenijének, John Carpenter-nek (Halloween, A köd, Christine) életművét lépten-nyomon szegélyezik a meg nem értettségből fakadó támadások, és hiába ítélte piedesztálra az utókor elsőre hányattatott megítélésű filmjeinek némelyikét (lásd A dolog), a kilencvenes években fordított Midász-királyosat játszott: szinte bármihoz nyúlt, az a vásznon sz*rrá változott. Konszenzusos becsmérlésnek kitett gyermeke volt Az őrület torkában, a Menekülés Los Angelesből, az Elátkozottak faluja, és végül a kétezres évekbe belecsúszó koporsószegként A Mars szelleme egyaránt – sajnos a Semmit a szemnek és a Vámpírok korabeli beszámolóiról lemaradtam, így ezeket szándékosan hagytam le a listáról. Nagyjátékfilmet 2010-ben rendezett utoljára The Ward címmel Amber Heard főszereplésével kilenc év kihagyás után, és azóta sem futott újra neki az ügynek.

Amivel ma foglalkozni szeretnék, az a rendező 1981-es kult-klasszikusának, a Menekülés New Yorkból-nak torzszülöttnek kikiáltott ikertestvére, az 1996-os Menekülés Los Angelesből, közben elkerülhetetlen összehasonlításokba bonyolódva a két részről. Értekezésem huszonéve meglévő apropója, hogy hiába méltatja utólag valamivel megengedőbben a folytatást moziverzumunk azon törpehalmaza, aminek képviselőit egy rozsdás piszkavasnyit is érdekel egy kihunyt csillag majd’ három évtizeddel ezelőtti, alacsony költségvetésű pislákolása, úgy érzem, még ez az úgy két, három főre szűkített csoport sem érti, mennyi kreativitást csomagoltak ebbe a filmbe. És habár tizennégy éves korom óta tartom rettentően szórakoztatónak az L.A.-t, mely képet csupán árnyaltak az évek, a New York frissiben belengetett újraforgatásának hírére tűnik érdemesnek leporolnom a korábbi inkarnációkat.

Ahogy a két epizód felütése egymásba folyik, az egyszerre vezet be a történetbe, és érzékelteti a két rész viszonyát. 1981-ben így indulunk: ’88-ra az USÁ-ban megtöbbszöröződik (ne feledjük, a jövőben járunk) a bűnözési arány, New York City pedig az ország legszigorúbban őrzött börtöne. Betonfal zárja körül Manhattan szigetét, míg a rendőrség, ami hadseregként állomásozik a sziget körül, aláaknázta a hidakat és a csatornákat. Őrök nincsenek a sziget körül, a rabok a szabadon rendelkeznek a maguk zárt világában, amelynek főszabálya a következő: aki egyszer bekerül, többet nem jön ki. 1997: ma.

A fenti sallangmentes – vagy kötelekedőbb megfogalmazásban főbb részleteiben sem túl kidolgozott – kiindulást a folytatás eképp értelmezi újra: 1998-ra az Egyesül Államokban végsőkig éleződnek a politikai feszültségek. Los Angeles városa bűnbandák főhadiszállásává válik, ezért a polgárok védelmére különleges rendőri alakulatokat vetnek be. Egy elnökjelölt isteni eredetű kataklizmát jósol, ami be is következik: 2000 augusztusában 9,6-os erősségű földrengés rázza meg a várost, az elnökjelölt-prófétából kvázi-diktátor lesz, aki vallási-erkölcsi terrorba taszítja az országot. Los Angeles, ami a földrengés hatására elszakad a partvidéktől, megszűnik az USA részének lenni, és a nemkívánatos elemel deportálóhelyévé válik. Satöbbi, satöbbi, épp, mint legutóbb… 2013: ma.

A felvezetést mindkét esetben a félszemű, rossz útra tért háborús hős, Snake Plissken (Kurt Russell – egy úriember most biztosan nem hívná egyszemű kígyónak) feltűnése követi, akit a hatóságok valami balhé során kézre kerítettek, és hogy-hogynem egyedül egyedüliként tartják képesnek arra, hogy behatoljon az ellenséges területre és kézre kerítse az első esetben magát az elnököt, a másodikban pedig annak kelekótya lányát. Így van, a két rész szinte tükörképe egymásnak: míg az egyik a keleti parton, a másik a nyugatin játszódik, ám ami igazán különlegessé teszi őket az az, ahogy megjelennek bennük a két régió kulturális sajátosságai. New York szürke betondzsungeljében látszólag striciből lett bandavezér (Isaac Hayes, a South Park Séf bácsija) uralkodik, míg a kiszámú entellektüel egy közkönyvtár mélyén állít elő olajat számára. A civilizáció összeomlásának rémlátomása ez, ami ugyanakkor nem mentes a vizuális humortól. Egy K.O. után antihősünk például ezeknek a fazonoknak a látványára ébred:

Az L.A.-vel kapcsolatos legnagyobb kritika talán mégis az, hogy könnyedebb tónusban értelmezte újra elődjét, mint azt ildomos lett volna, ezáltal egy bugyuta katyvasszá degradálva önmagát. Álljunk meg itt egy szóra – való igaz, hogy a megmosolyogtató CGI úgy fest, mintha az ötven milliós büdzsé java Russell gázsijába pörkölődött volna bele (holott ’81-ben hatmillióból kihozták az igen hasonló mutatványt, ami úgy tíz-tizenegy misi között áll meg ’96-os értéken), ám ezt leszámítva Carpenter olyat villantott ezzel a rendezésével, ami tudtommal egyedülálló. Úgy forgatta ugyanis újra korábbi klasszikusát, hogy annak látványos ráncfelvarrásnak vetette alá egyes dramaturgiai elemeit, majd áthelyezte a nyugati partra és hagyta, hogy annak atmoszférája a saját képére formálja a film alaptónusát. Semmilyen szinten nem tartom magam USA-szakértőnek, de ősszel eltöltöttem néhány napot mindkét partvidéken, és nyugodt szívvel ki merem jelenteni, hogy teljesen más életérzés a napfényben szörfözni, mint felhőkarcolók közt lökdösődni a hömpölygő tömegben. Sarkítok persze, de talán elfogadható, hogy teljesen külön világot képvisel a két oldal, és ha a mentális potmétert itt is, ott is eltoljuk az extermitás felé, az egyik őrülete teljesen másképp fest majd, mint a másiké.

A telegraffitizett, sötét, kihalt betonházak közt gőzölgő csatornafedelek uralta látkép benyomását nem lehetett, és nem is kellett megismételni az óceánparton. Ott a színes-szörfös lazaság, a filmstúdiók álomgyárának romjai, meg (tipikus kilencvenes évek közepi kortünetként) az üvöltő rockzene keverednek az elszabaduló erőszak hullámaival, teljesen másfajta koktélt eredményezve, mint keleten. Személy szerint elképesztően eredetinek találom az újra-átértelmezés ötletét, a film pedig amellett, hogy bűnösen szórakoztató, még saját didaktikáját is képes túlélni. Kiragadott példa: néhány másodperccel azután, hogy az egyik szereplő a külvilág elnyomásával szemben a káosz szabadságát magasztalja, lazán lepuffantják. Mogorva főszereplőnk értetlenül bámulja a holttestet, mint aki időt ad a nézőnek, hogy egy pillanatra megeméssze a helyzet kőkemény realitását. Mindez percekkel azután, hogy a kockakedvenc Bruce Campbell a túltolt plasztikai műtétek áldozatának maszkírozva megpróbálta megfosztani néhány szervüktől, hogy hollywoodi klientúráját gazdagítsa velük. Hullámvasút ez a javából, amin végigszáguldani egész egyszerűen jó móka. Ugyanakkor a legjobb élményt akkor kapjuk, ha egymás után tekintjük meg a „komoly nagytesót” és a „bugyuta kisöcsit”, mivel több ilyen kísérletre úgysem számíthatunk a jövőben (pláne az L.A. csúfos bukását követően). Amennyiben John Carpenter tényleg a fotelba szellentős kontrollernyomkodásnak szenteli hátralévő napjait, legalább letett valami megismételhetetlent az asztalra, amit igyekeztem most kiemelni a porból, mielőtt az végleg betemeti. Ennyi tellett tőlem, de hát én sosem voltam zseniális rendező-forgatókönyvíró…. egy biztos: bárhogy is sikerül a reboot, ilyen élményt nem kapunk tőle.

A végére pedig néhány érdekesség:

Hollywood nem felejt: Az utolsó Jedik lazán lenyúlta az L.A. befejezését: https://www.youtube.com/watch?v=_6eAcFOSOY0

A két rész közti szimmetria tovább taglalva: https://www.slashfilm.com/escape-from-new-york-visual-symmetry/

Angol nyelvű elemzés az első rész filozófiájáról: https://thedissolve.com/features/movie-of-the-week/927-escape-from-new-york-is-an-urban-nightmare-waiting/

Egy meg a második epizódról: https://thedissolve.com/features/movie-of-the-week/931-john-carpenters-other-sillier-escape/

Vissza a főoldalra