Upgrade – Javított verzió

Upgrade, 2018
sci-fi / cyberpunk / thriller, 100 perc
Írta és rendezte: Leigh Whannell

Leigh Whannel már a Fűrész első részével bebizonyította, hogy nem csupán torka szakadtából üvölteni, hanem csavaros sztorit írni is tud. A fazon, aki levágta a saját lábát egyben a széria egyik letéteményese is, amiért az erőszakpornó rajongói egészen addig veregethették a vállát, amíg meg nem született a Szerb film, Az emberi százlábú meg még jónéhány olyan alkotás, amiknek ismertetéséig nem szeretnék süllyedni. Bár íróként emberünk még elkövette a Fűrész második és harmadik részét, rendezőként az elmúlt években fokozatosan igyekezett eltávolodni a bélmocskos irányvonaltól: tavaly A láthatatlan ember (számomra kissé felemás) modern feldolgozása kötődött a nevéhez, ha pedig a valós események rá nem licitálnak, a közeli jövőben a Menekülés New Yorkbólt értelmezi újra. Véleményem szerint tehát a gornó (a gore + porn szavak ötvözéséből) stílus elszabadításáért ugyan nem, de az Upgrade-ért Whannel mindenképp elismerést érdemel: már csak azért is, mert a cyberpunk-ot, ezt a Hollywood által valamiért eddig megkímélt stílust választotta játszóteréül, és a műfaji határokat szolidan feszegetve ugyan, de mégis friss vért fecskendezett bele.

Csak még egy pálya – ígérte a lány.

(Az ötven árnyalat pozőr-domjához még fizimiskában is hasolnatos) Grey (Logan Marshall-Green) annyira analóg foltja a jövő digitális világának, hogy az már szimbolikus. Benzinfaló oldtimer-eket szerel megélhetésszerűen, ami művészeti ágként funkcionál az önvezető autóktól hemzsegő korban – máskülönben legfeljebb megtűrt hobbihajléktalanként élhetne a multirabszolga Asha (Melanie Vallejo) mellett kertvárosi okosotthonukban, de így szerelmetesen évődnek inkább. Grey egyik megbízója a tech-zseni Eron (Harrison Gilbertson) aki Teslák helyett nyolchengereseket gyűjt; a Grey-Asha páros őtőle tart hazafelé éppen, amikor a nő önvezető kocsija meghibásodik, és balesetet szenvednek. Mentők helyett brutális testmodifikációkkal ellátott rosszfiúk érkeznek a helyszínre, az eredmény pedig egy halott lány, és egy négyvégtagi bénulással küzdő, nem túl életvidám szerelő. Ezen a ponton lép a sztoriba Cortez nyomozó (Betty Gabriel), aki a gyilkosság miértjeit igyekszik kideríteni, miközben Grey egyre türelmetlenebbül várja a halált.

Hívására mi más, mint a technológia felel: Eron, az egykori megbízó kísérleti mikrochipet ültet a srác sérült gerincébe, ami helyrehozza az idegsejtek közt megszakadt kommunikációs pályát. A beavatkozás a külvilág előtt persze hétpecsétes titok, így hősünk titkos Superman-ként szaladgál, akiről csak pár beavatott tudja, hogy ő már nem Christopher Reeve. STEM, a kísérleti kiberbogár azonban jóval többre képes az agyi információk közvetítésénél a szervezet többi része felé, illetve vissza: ha a helyzet úgy kívánja, nem késlekedik például hátakba kést döfni, arcokat félbevágni, azokat összenyesni… Egyszóval favorizálja az éles tárgyakat, na. Mindezt a rendőrségi teszetoszaság oltárán halódó nyomozás ügyén, természetesen, mert mi másért mászkálna a potyautasával folyamatosan kommunikáló, később inkább instrukcióit követő gazdatest lepattant külvárosi klubokba, kérdőjeles képzettségű hacker-ekhez, vagyis a cyberpunk-kulisszák túl ritkán látott, mégis szívmelengetően ismerős helyszíneire? Mester és segítőjének viszonya küldetésük során folyamatosan alakul, és bár Grey elég jól elboldogul a bicepszükbe golyókat töltő, kéztőből tüzelő, ilyen-olyan implantátumokkal felspékelt gazfickókkal, helyzete mégsem megnyugtató, mert az irányítás fokozatosan csúszik ki a keze közül – vagyis a fejéből. Ennél azonban nem árulok el többet.

A kiskésit! – kiáltott a kompjúter…

Felcsillant a szemem, amikor szeptember elején felkerült az Upgrade a Netflix műsorára, mert már az első, 2018-as találkozásunk óta újra akartam nézni. Akciójelenetei rendkívül látványosak, és adott kontextusban hitelesek is: ne feledjük, a főhős nem szociopata gyilkológép, hanem átlagos fickó, akinek teste azért funkcionál, mert a mögöttes technológia ezt lehetővé teszi. Nem képzett katona, tehát ha a helyzet megköveteli, kénytelen átadni az irányítást a benne lakozó, moralitásmentes mesterséges intelligenciának, miközben elborzadva figyeli annak ténykedését. Döbbent ellenfeleit nyilván hiába kérleli együttműködésre, kénytelen elszenvedni az erőszakot velük együtt – miközben a belső tehetetlenségét érzékletesen közvetítő statikus kamerabeállításoknak „hála” nézőként mi sem tehetünk mást. A hatásos vizuális megoldások mellett a történet is kellő figyelmet kap; fordulatos, érdekes, és bár az írás néhány megoldását kissé hatásvadásznak tartom, összességében le vélem szűrni a tanulságokat. Nagyon tetszik az is, hogy az Upgrade, ha úgy kívánjuk, rendelkezik egy filozófiai síkkal, amiben a moralitás kerül szembe a boldogság kergetésének alapvető emberi motivációjával. Ezzel párhuzamosan megjelenik a már korábban – például Páncélba zárt szellemben – is taglalt kérdéskör, hogy vajon addig frissítgetjük-e magunkat perifériákkal, míg megszűnünk embernek lenni, bármit is jelentsen a humán lét… A jó hír az, hogy ha nincs kedvünk moralizálni, intellektuálisan tépelődni, egy „Hű de durva, ez nagyon fasza volt!” felkiáltással lerendezhető az élmény, hogy aztán később elővegyük újra a filmet, és újabb apróságokat vegyünk észre benne. Sorozat is készül az IMDB szerint, szintén Whannell-től, amit kivételesen egyáltalán nem bánok, mert a téma, illetve az itt csupán vázlatosan megalkotott világ bőven megéri a további boncolgatást. Jöhet tehát az Upgrade-nek az upgrade!

Értékelésem: négy csótány alakú mikrochip az ötből

Pró:
+ Cyberpunk!
+ Eltalált zene
+ Érzékletes vizuális megoldások
+ Érdekes, tovább bővíthető világ
+ Korrekt színészi játék
+ Hagy morzsákat az agynak is

Kontra
– Vázlatos világteremtés
– Helyenként kierőszakoltnak tűnő megoldások

Még több bemutató
Vissza a főoldalra