Story Slam: a város legkevésbé rossz komikusai

Az első szexuális élményem nagyapámhoz köthető, kezdi műsorát 2020 első Story Slam rendezvényét a francia Noé. Nagyjából öt perce van a négyzetméternyi színpadon toporogva felépíteni az est témájához, a családi ékszerekhez („family jewels”) köthető történetét, de szívesen hallgatnám tovább is. Később megtudom, hogy saját stand-up klubot visz, így sokkal könnyebben zsebeli be a 10/10-es pontszámokat a közönség soraiból véletlenszerűen kiválasztott zsűritől, mint a többi idegesen fészkelődő amatőr versenyző.

A Vörösmarty utcában havonta megrendezett estén a tét egyszerre ijesztően magas és hervasztóan alacsony: kiállni százötven, túlnyomórészt a nemzetközi színtérről érkező néző elé önmagában térdremegtető élmény lehet, még úgy is, hogy ezzel gyakorlatilag teljesítettük a kötelezőt, vagyis hat pont alá még a Joaquim Phoenix Joker-jét megszégyenítő produkcióval sem fogunk zuhanni. A koncepció pofon egyszerű: az előző vetélkedő győztese kijelöli a következő havi témakört, amire szabadon asszociálva bárki felfűzheti a saját történetét, vagy akár el is térhet tőle, amíg az előadott sztori lazán kapcsolódik a valósághoz. A performanszokat a kibickedő (színpadra nem álló) vendégek pontozzák, majd amikor lefutott a program, a legmagasabb értékelést kapó nevező bezsebeli az elismerést, meg egy üveg bort. Az indulók próbálkozásait italkuponnal honorálja a The Studios, ami a szünetestül jó kétórányi eseményhez a helyszínt biztosítja.

A „family jewels” kifejezést családi ezüstként ültetném magyarra, ám az angol szlengben a heregolyókra is utal – a kedves olvasóra hagyom, hogy megtippelje, vajon melyik irányba lődözött a poénok java. Az est házigazdája, a joviális, harmincas küllemű Matthew mindjárt a goán átélt gyomorrontásának érzékletes leírásával nyit, olyan lendülettel, hogy kétszer is rá kell rázni az időt jelző csengőt, hogy dugaszolja már be a történetet. Őt Daniel követi, aki „német vagyok, nem fogok auschwitzról mesélni” nyitásával szintén erős, de hamar lezuhanunk a „berúgtam a Szimplába’, csípőset ettem, a végén el kellett mennem Xarni” szintre, hogy aztán ott matatva töröljük fel emlékeivel a romkocsma mellékhelyiségének kicsit sem gusztusos kövezetét. A részeges német után egy piercinges srác jön, akinek az anyja vallási fanatizmusba esett – ez akár érdekes is lehetne, de a végén már megint valami erdőben guggolva erőlködjük ki magunkból a gőzölgő kupacokat, hogy egy csapat kenus figyelmének essünk áldozatául. Szerencsére az acélarcú fiú után feldobja a hangulatot a kultista családjától egyenesen egy nógrádi faluig menekült amerikai anyuka, aki láthatólag második virágzását éli Pesten. Róla, az élményeiről szívesen tudnék meg többet, és nem csak azért mert úgy néz ki, mint egy diszkont Daenerys Targaryen, de ehelyett inkább azon mosolygunk, ahogy megtanulta a Hős utcai részegeket húzzapicsába felkiáltással lekoptatni. A folytatásban hatvanas hölgy olvas fel telefonjáról a herewaxolásról, ami megint elég olcsó megoldás, ráadásul később négyszemközt bevallja, hogy a Google-re támaszkodott fellépése során. Nem számít, mert kilenc, tízes értékelésekkel jutalmazzák az egyébként folyamatos tapssal és csucsujgatással kísért meseestet.

Ezután kicsit kihagy a figyelmem, mert azon gondolkodom, én vajon mivel állnék színpadra, amit februárban úgy érzem, kénytelen leszek megtenni, mégpedig azért, mert hazánk egyik fia (a MÁV-os hasonlatoknál maradva) vonatbalesetnek is beillő produkcióval rémisztegetett, két további magyar induló pedig monoton hangon magyarázott a szegénységről meg az elvált szülőkről, nem igazán érezve rá az igényekre. Még ha hat ponttal égek porig, azzal is együtt tudok élni, arról viszont fel kell tegyem a kérdést, hogy miért beszél bárki úgy, mintha a Facebook-hírfolyamát görgetve nyomkodná a kedveléseket. Ez már jó ideje foglalkoztat, mivel legszívesebben cenzúráznám a közfelhasználásból a hazai és így, ilyen, kötőszavak angol megfelelőjét, ami valahogy eképp borzolt a mikrofonból: „I was like, you know going to the restaurant, and like somebody asked if we serve meat and like the restaurant is called Vegan Love. Like.” Kérlek gyerekek, inkább ööö, aaa-zzatok, mert ha Zuckerberg ezt hallaná, humanitárius okokra hivatkozva azonnal lehúzná a rolót.

Tehát a Slam élesen eltérő okokból csapott oda, melyek közül nem mind volt pozitív, de a hangulat, a társaság, és a remek sör-, illetve burgerajánlattal csábító helyszín kárpótolt a hullámvölgyekért. Ha az élet nem szól közbe, februárban végén visszanézünk (két kedves kollégám továbbította a meghívást, amit ezúton is köszönök), hogy szórakozzunk, ítélkezzünk, és esetleg meg is ítéltessek. A témát még nem írták ki a szervezők, de amúgy mindegy is, a hangsúly úgyis önmagad felvállalásán van civilizációnk legkülönfélébb képviselői előtt: India, Amerika, Pakisztán, Ausztrália, az USA, Németország, Franciaország és Magyarország biztosan tudom, hogy tiszteletét tette a Vörösmartyban, a többiek meg (velem együtt) gyávák voltak szerepelni. Végül a nagyapja szexuális életét parodizáló Noé, és a falusi diszkont Daenerys Andrea osztották meg egymás közt a porondot, bebizonyítva, hogy az igazán ütős poénokhoz nem alapfeltétel egy fröcskölve eldugított WC. Világ proletárjai, ebbe az irányba egyesüljetek.

Vissza a főoldalra