Todd Phillips Másnaposok-direktor Joker-filmje egy átverés. Az egyszeri néző lelkét ugyanis – állítom – nem fertőzik olyan alkotások, mint a szuperhős-nimbuszt sárba tipró The Boys, és a mozis Watchmen – az őrzők bemutatója is messzebbre kerül a tudati horizonton minden egyes Bosszúállók, Pókember, vagy épp Aquaman-epizóddal. A sötétséget a mainstream-ben prominensen mindig is a Denevérember képviselte, de az ő harcát sem nevezném árnyalt karakterdrámának (már csak Joel Schumacher rendezései miatt sem, de őt nem illik bántani mióta elnézést kért értük). Erre a túlnyomóan Marvel-alkotások uralta, színes-szagos tortára tett Phillips egy olyan romlott koktélcseresznyét, aminek Disney-hullámvasúthoz szokott lelkünk egészen biztosan hosszan emésztgeti az emlékét. De ettől még kamu az egész.
Na nem azért, mert a Joker rossz film. Véleményem szerint egészen kiváló alkotás, ami már csupán azzal is többet tesz le az asztalra bármelyik pályatársánál, hogy a moziból kijőve komoly gondolatokat indukál (pedig nem hal ki benne a világegyetem fele, lásd Végtelen háború). És itt van a kutya elásva: ez a film ugyanis se nem DC, se nem képregény, se nem szuperhősfilm, és rajtad, kedves nézőn, aki ezért ülsz be rá, fél Hollywood jót röhög. Lehet azt mondani, hogy Joaquin Phoenix elképesztő alakításának (az arca, a tekintete, a mosolya, a hangja, a nevetése, a pózai, már-már Christian Bale A gépésze-szintű soványsága), a remek írásnak és a kompetens rendezésnek hála a Joker karakterdrámaként is magasan megállja a helyét. Ez önmagában persze igaz. Azonban én azt állítom, ennek a történetnek csakis karakterdrámaként kellett volna kijönnie, mindenféle Gotham-es/Arkham-os/Bruce Wayne-es kikacsintásoktól mentesen, mert a többi csak branding, mint amikor egy kétdolláros pamutpólóra rávarrnak egy Levi’s logót, és eladják húszért. John Doe pszichotikus átlagember borulása ugyanolyan hiteles tudott volna lenni, mint Arthur Fleck-ké, csak ő senkit sem érdekel, mint ahogy azt Phillips a „főhősével” többször, talán kicsit szájbarágósan ki is mondatja. Egyszóval a srácok mindenkit szépen berántottak a csőbe, akit a „márkajelzés” vonzott a moziba, de ettől is csak még szimpatikusabb az egész produkció. Miért? Mert kapunk valamit a trükkért cserébe.
Mivel a Joker-nek annyi keresnivalója van a kategóriájában, mint Usain Bolt-nak a paralimpián, kijelenthetjük, hogy nem csak a nyári blockbusterekhez képest mély film. Inspirációi közt szokás a Taxisofőrt, illetve a Komédia királyát emlegetni; ebbe a szólamba most nem szállnék be, inkább elfogadom, mert az egyiket baromi régen, a másikat meg egyáltalán nem láttam. Bennem a Rekviem egy álomért fogyókúrázó anyukás vonala idéződött fel főleg a második harmadban (csak itt a főhős egyebek közt azért kattan be, mert leáll a drogokkal, nem pedig fordítva), illetve meglepő módon a brit horroríró, James Herbert Patkányokja. Ebben a hetvenes évekbeli horror-regényben egy angol várost hiperintelligens óriáspatányok támadnak meg, amik mindent és mindenkit felfalnak, amit érnek, közben borzasztó kórságokat terjesztve. A Joker első perceitől kezdve szuperpatkányokkal riogatja Gotham lakóit mind a média, mind a kampányoló polgármester, Thomas Wayne. Ez még persze kevés lenne egy párhuzam felállításához, csakhogy az üzenet mindkét történetben azonos, és semmiképpen sem új: az öntelt pénzeszsákok által lenézett, peremvidékre szorított „mocsok” kitermel egy olyan, halálos veszélyforrást, ami aztán seggbe harap a hierarchia legfelsőbb rétegéig bezárólag mindenkit. És habár ez a társadalmi jellegű hirdetés azért nem rossz, ha néhány évtizedenként szélesebb publicitást kap, eredetiségével ezek után nem csap úgy pofán. Nekem a filmet Happy/Arthur Fleck/Joker borulása adta el.
Ez a törés ugyanis ijesztően hiteles. Joker igazi tragédiájává az válik, hogy beteljesíti az „anyjától” kapott sorskönyvet, ezt a szakadékba vetett életfonalat, ami – mint ahogy az élet sokadik gonosz fricskájaként kiderül – egy zavart nőtől származik, aki ráadásul adoptálta a fiút. Penny, a nevelő az Arkham betege volt egykor, és ahogy Fleck félig üres pohárként egészen kiürül, még azt a könnyfakasztóan keveset is elveszítve, amit önmagának vallhatott, ide követi őt, hiszen egyszer mind hazatérünk… Az igazság nem tudja feloldozni őt, hiszen már gyilkossá vált, mire megkésett szembenézése elérkezett; személyisége elveszett a sorok között, értelmet nyert az egész életében érzett láthatatlanság-érzés. Nem maradt más, csak egy üres héj, görbe tükör az undok, agresszív világgal szemben, amiben maga sem más, mint az erőszak megtestesülése, egy Stockholm-szindrómás, önáltató bohóc. Mégsem érezzük annyira idegennek, talán mert két lépést tett azon az ösvényen, amitől a társadalom szerencsésebb részét távol tartja rettegés, a konvenciók, a nevelés, meg a viszonylagos jólét.
Hogy a fenti eszmefuttatásba hogy fér bele a személyes felelősség kérdése, arra a film vége számomra megnyugtató választ adott, elvégre a rendszer megbüntette Fleck-et, nem tudott azzá a kultista vezetővé válni, akivé egy hatásvadászabb alkotás tette volna. Azokkal a kritikákkal szemben, amik szerint az erőszak szentesítése, és a pszichopata „főhős” iránti empátia kiváltása lett volna a film célja, fel kell emeljem a hangom, megérteni valakinek a mozgatórugóit ugyanis nem egyenlő a tettei elfogadásával, vagy éppen követendő példának beállításával. Én nem azért sajnáltam ezt az embert, mert öldökölni kezdett, hanem annak ellenére. Morális felháborodása úgy gondolom, érthető volt, azt meg, hogy ki milyen töréspontnál ragadna pisztolyt talán jobb, ha sosem derítjük ki. Bennem egy gránát laza hátrahajintásának ötlete a mozi első sorából akkor merült fel, amikor a terem szinte egy emberként nevette ki az ollóval egykori kollégáját szétkaszaboló Jokerrel egy szobában rekedt zokogó törpét. Cserkész becsszó, hogy sosem fogok gránátokat hajigálni, de a világgal azért valóban van baj.
Ha a képregényfilmek kánonjába tagozódik Todd Phillips filmje (márpedig miért ne tenné), kérdés lesz-e akkora alapmű, mint az azóta klasszikussá vált másik eredettörténet, az 1988-as Gyilkos tréfa. Habár nyomtatott és celluloid alkotásokat nem biztos, hogy van értelme/fair összehasonlítani, úgy vélem minden esélye megvan rá. Főleg, ha megkapjuk végre annak a Bruce Wayne-nek a történetét, akinek szüleit egy arctalan bűnöző lőtte le, és aki a világ kegyetlenségével szemben vív szélmalomharcot, hogy újra meg újra átélje gyermekkori traumáját, a feloldozás illúzióját kergetve. Na, az fajsúlyos, egyben szükséges másik oldala lenne ennek az éremnek, ha már mindenképp a Jokerrel kellett eladni ezt az önmagában is remek szocio-thrillert.