Skywalker kora – második roham (spoiler-es)

Még 2015-ben, az Ébredő erőnél kialakult egy hagyomány nálunk, hogy miután országos fangirl asszonyommal premierkor vagy azelőtt megnéztük angolul a legújabb Star Wars filmet, családom többi részével beülünk rá magyarul. Itt már nincs sürgetettség, van idejük leülepedni bennem az első indulatoknak (akarom mondani, élményeknek), plusz a szinkron minőségét is tudom tesztelni. Nem történt ez másképp a Skywalker korával sem, amiről először itt írtam.

A közbenső időben számolatlanul csaptak össze pro- és kontra vélemények a film kapcsán, többnyire a mérleg negatív oldalára pakolva ismerőseim érveit, így meglehetősen limitált lelkesedéssel futottam neki a második randinak Abrams-ék záróakkordjával. Ehhez jött még a lelki teher, hogy így duplán szavaztam bizalmat a Disney kontárjainak a további hullagyalázásra, meg hogy valamilyen okból az összes jegy az én tárcámat terheli… mindegy, mindenkinek van keresztje, az enyém nyilvánvalóan a családom a Csillagok háborúja.

Beszéljünk inkább arról egy kicsit, mit tud nyújtani másodjára a kilencedik epizód, magyarra fordítva. Nos, nem terveztem, hogy hazavágom a maradék életkedvemet, így elvárásaimat helyükön kezelve veselkedtem neki a megmérettetésnek a Corvin mozi félig telt nem-IMAX nagytermében (a Korda Sándorról elnevezettben). Az első élmény pozitívra sikerült, ugyanis a szinkron az előző részekhez hasonlóan elég profi lett; ha elengedjük, hogy csak az eredeti beszédhangokkal lehet teljes az élmény, talán még meg is könnyíti a befogadást. Márpedig miért ne engednénk el pont ebben az esetben… A legördülő szöveg nyitánya, ami az angolban „The dead speak!” volt, itt „Üzenet a síron túlról” lett, ami azért jóval elegánsabb, de persze ez a későbbi bugyuta dialógusokat már nem tudta felülírni, megmenteni, ami meg már a forgatókönyvírók, nem pedig a fordítók hibája.

Mindegy, próbáltam jól szórakozni, amennyire lehet, de azért a kritikus énemet nem tudtam kikapcsolni. A második megtekintés ugyanis újabb dühítő hibákra terelte a figyelmem, amik közül a legbanálisabb rögtön Kylo Ren és Palpatine találkozásakor következett be. A fátyolos tekintetű Darth Sidious bácsi ugye felkéri a morcoskodó Vader-unokát, hogy ugyanmár hányja háromágú kardjának élére Sivatagi Rey-t, ahelyett, hogy az arca előtt hadonászna vele. Kylo elfogadja a planétazúzó ágyúkkal felszerelt csillagrombolóflottával megédesített ajánlatot, és üldözőbe veszi a konzekvens hajviseletű lányt (hol vannak már Leia Organa vagy Amidala jelenetről-jelenetre aktualizálódó hajkölteményei!). Nos, fene se tudja mi történt volna, ha a Ren-fiú sikerrel jár, ugyanis a végső küzdelemben a bujkáló uralkodó igényei száznyolcvan fokos fordulatot vesznek: a Jedinek kell lecsapnia őt, hogy ő meg az összes Sith, akik egy testben partiznak mint valami még elszúrtabb John Malkovich-menet, átszállhassanak belé. Tehát az egész alapkonfliktus elhibázott, pedig erre nem tűnik olyan megugorhatatlan lécnek odafigyelni.

Később sem lesznek konzekvensebbek karaktereink motivációi, amire legékesebb bizonyítékok a vörös ruhás, aranysisakos Zorii Bliss zseniális pálfordulásai: „megöllek Rey, megöllek Poe; ne ölj meg, segíts; oké, jófej vagy, segítek.” Vagy: „itt ez a birodalmi érme Poe; nagyon szép, Zorii; évekig szenvedtem érte; menj, légy szabad vele, bár ott egy haverom a csillagrombolón, ki kéne menteni; oké, a tiéd.” Mindez megterhelve a Disney gyávaságával, hogy nem mer senkit eltenni láb alól a fontosabb karakterek közül annyira súlytalanná teszi a drámát, hogy tényleg nem marad más a feelgood-akciózás élvezetén túl. Nem szégyen az sem, ha szórakozunk valamin, ami semmi egyebet nem akar, vagy képes nyújtani, a túlnyomó részt negatív kritika viszont azt bizonyítja, hogy a közigény a (már megint) rekord jegybevételek ellenére kicsit más, több lett volna. Kylo Ren/Ben Solo halála és Rey megmentése egyértelmű kimásol-beilleszt megoldás a Jedi Visszatérből, pedig milyen merész lehetett volna egy halott Rey, és egy vezeklő, mondjuk Jedi-templomot nyitó Solo, aki új nemzedékek kiképzésével igyekszik leróni múltbéli tartozásait. Egyetértek azzal a véleménnyel, hogy bármit, tényleg bármit ki lehetett volna találni úgy általában az új trilógia sablonmegoldásai helyett, ide értve az Utolsó Jediket is, aminél ne keverejük össze a széttrollkodást az újító szellemmel.

Nagyon hiányzik egy-egy mondat a kilencedik részből, ami értelmet adna a cselekménynek, és némi megnyugvást a nézőnek. Leia miért pont Rey-jel való küzdelmük kellős közepén akarja elérni a fiát? Egy-két mondat, és már nyugodtabban alszom: „Leia nagy veszélyt érez Ben körül, és bár eddig tök egészségesnek tűnt, igazából beteg, szóval azért hal meg attól, hogy megpróbálja elérni. Ja, Maz Katana voltam, híres fénykard-őrző, és underground Jedi-segéd, ezért vagyok benne a filmekben.” Vagy: „DJ, tudjátok az az áruló, akivel már az előző rész végén se foglalkozott senki az általános jóhangulat közepette, meghalt fitymaszűkületben az XY rendszerben, ezért ne akarjuk dühünkben levadászni”. Vagy: „Kylo Ren tűzálló, hiába robbant fel vele a galaktikus Holi-fesztiválos bolygón a Tie-vadásza, őt az ilyesmi nem hozza ki a sodrából”. Nem hiszem, hogy túl sokat kérnék, és nem, nem érdekel az az okoskodás, amivel majd a közösség a réseket fugázandó az intereneten előáll.

Egyszóval ott ültem kis családommal az utolsó előtti sorban, mellettem egy hatévesforma kölyökre képtelen volt rászólni az apja, hogy halkan is lehetséges az események végigkommentálása… és valahogy mégis sikerült élveznem a produkciót, sőt, talán még az utolsó „Rey Skywalker vagyok” mondat pátosza is meg tudott érinteni. Hiszen ennek a filmnek a végső üzenete mégis csak az lenne, hogy a származási családod tettei nem terhelnek, de a sajátodé igen, ezért Rey tovább eminenskedik az univerzumban, Ben Solo pedig elpárolgott a csillagködben. Én meg hazaindultam, meggyőzve bár nem, de immár sokkal nyugodtabban, egy közös élmény emlékével megerősödve. Azt hiszem, erre utazhatott a Disney.

Vissza a főoldalra