Ha egy filmalkotás trilógiának, nem pedig sorozatnak készül, annak elsődleges vonzata, hogy nem lehet csak úgy görgetni a nyitást követő újabb részeket, mint mondjuk a Transformers-nél, hanem három epizódon keresztül kellene elmesélni egy történetet. Ennek – ideális esetben – van eleje, közepe, vége, vagyis egy-egy rész szentelhető az ív megrajzolásának, ami konfliktusát tekintve jellemzően középen csúcsosodik ki, majd a vége hoz (általában nagyobb, látványosabb, színesebb-szagosabb) feloldozást a hősöknek, bukást ellenlábasaiknak.
Az előbbi bekezdést Kathleen Kennedy-nek, valamint a Lucasfilm további prominenseinek szeretném célozni, mert ők láthatólag nincsenek tisztában ezzel az alapvetéssel. Lawrence Kasdan, az Ébredő Erő társírója rendelkezett ezzel a titkos tudással, hiszen A Birodalom visszavág és A Jedi visszatér is a nevéhez kötődik, de Rian Johnson-nak Az utolsó Jedik esetében fogalma sem volt róla. Így eshetett meg, hogy a harmadik Csillagok háborúja etap a később megválaszolandó kérdéseket feltevő trilógiának indul, a közepe egy önálló darabként működni próbáló, ám a felvezetés nélkül értelmezhetetlen hullámvasút lett, míg a zárás a lehetetlennel kacérkodva próbálja meg lezárni az emlegetett ívet.
Mindemellett fontos megjegyezni, hogy amennyiben valaki rászánja a lelki energiát, ezt a (kilenc részét tekintve) sorozatot nagyjából annyira nehéz követni, mint egy futballmeccset, vagyis az utóbbi négy évtized során sokunkat elért, tett rajongóvá. És a futballos hasonlatnál maradva, ennek a tömegnek is megvannak a huligánjai, akik az öngyilkosság szélére kergették szerencsétlen Ahmed Best-et (Jar Jar Binks), illetve „kizaklatták” az Instagramról Kelly Marie Trant (Rose Tico), mert ostobaságukban képtelenek voltak elválasztani a színészt az általa játszott karaktertől. Az ő elvárásaiknak ugyanúgy meg kell felelni, meg az ötéves gyerekekének (nem biztos mondjuk, hogy akkora különbség van a kettő közt), meg mindenki másénak nemtől és rassztól függetlenül, a nyugdíjas korúakig bezárólag. Kathleen Kennedy-nek, a Lucasfilm elnökének pedig – a bevételek mellett – a legnagyobb problémája úgy tűnik az, hogy valamilyen formában minden részben megjelenjen az egynemű vonzalom, és maximálva legyen az egy képkockára jutó hölgyek száma. Nem akarom én vitatni senkinek a személyes célkitűzéseit, de hányadik prioritásként jelenik meg ebben a felállásban a fantázia, a dráma, a katarzis?
J.J. Abrams, te vagy az utolsó reményünk, térjünk tehát rá Leia Organa szavait követve az új részre, merthogy eszemben sem volt beérni egy újabb 12-es karikás akció-scifi-vel a Star Wars világában; kerek egészet akartam kapni, ami szervesen kötődik az előző két epizódhoz. Nos, szó se róla, Abrams megpróbálta. Hogy sikerült-e neki a starból várat építenie? Igen és nem. Sajnos főleg nem, de azért pár lopott pillanattal igazságot tett a szériának.
A holtak beszélnek! – nyit A Skywalker kora, és ezzel nagyjából el is intéztük, miért (és hogyan) lett Palpatine-ból ismét főgonosz. A ténnyel, hogy az lett, remélem senkinek nem árultam el titkot, elvégre az aszott Sith nagyúr már az első kedvcsinálókban is szerepelt, és várható volt, hogy nem a kispadon fog üldögélni. Persze akit érdekel majd szépen elolvashatja (=megvásárolhatja) a könyvekben, képregényekben meg egyéb tölteléktermékekben kibontott háttérsztorit, de valahogy én kukoricával és colával a kezemben ritkán szoktam lejegyezni, hogy „na, ennek majd utánanézni”, ehelyett jobb szeretem, ha rögtön értelmes felvezetést kapok. Itt nem kaptam, ez az első gondom, a másik meg az, hogy rettenetes ötletnek tartom az egészet. Ha volt valami, amit az előző részt dirigáló Rian Johnson nem vágott rövidre, az Kylo Ren (Adam Driver) fejlődéstörténete. Benne még maradt szufla, lehetett rá építeni, de nem: a feje fölé ültettek egy új főnököt, így aztán az idő java részében vagy nem látjuk, vagy csak szerencsétlenül kergeti Rey-t (Daisy Ridley), hogy mint valami intergalaktikus nemi erőszaktevő, átkényszerítse a sötét oldalra.
Nem jár jobban Dameron Poe és Finn (Oscaar Isac / John Boyega) karaktere sem. Van köztük valamiféle mondvacsinált konfliktus, amin félidő táján meglepő módon felülemelkednek, majd ugyanúgy rohangálnak és lövöldöznek tovább közösen, mint addig. A visszatérő Lando Calrissian (Billy Dee Williams) hasonlóan súlytalan, az új szereplők java pedig ebben a dramaturgiai- és karaktertumultusban egyszerűen nem kap értelmes, önálló célt. Veletek is csak többen vagyunk, mondhatnánk, de hát az Első (közben utolsóvá avanzsáló) Rend hadereje is nagy, úgyhogy mindenki hozzon még egy Jedit… Különösen buta és gyáva megoldásnak tartom a közönségutálatnak örvendő Rose Jar Jar-hoz hasonló mellékpályára állítását, ugyanis a nyolcadik részben felszkeccselt romantikus szál nélkül mind az ő karaktere, mind Boyega Finn-je igazából kihagyható lett volna a filmből. Valójában az előző két installációhoz hasonlóan ez is megmarad Rey sztorijának tehát, akit sokat látunk kapkodva vesződni, amit ha viaskodásnak szántak az írók, akkor valóban ezek a szereplő eddigi legdrámaibb pillanatai.
Búcsúepizód révén, aki még él és mozog (illetve sajnos olyan is, aki már nem) visszatér egy-egy cameóra. Néhány ezek közül kimondottan szívmelengető, valamint általuk nyílik némi korrekcióra lehetőség Az utolsó Jedik hogy is fogalmazzak, közmegegyezést nem kiváltó megoldásaira. Leia ugye célszerű lett volna, ha a legutóbbi alkalommal távozik, de nem így lett, az élet pedig felülírta a készítők előzetes terveit, már amennyiben voltak ilyenek. Így itt köszön le, ami szerintem közepesen sikerült bénára, de legalább a sztoriba illeszkedik, ha már a sztori az, ami. De igazából mi is? Valójában teljesen mindegy, hogy leírom, vagy nem írom le, senki sem ezért megy el megnézni a saga zárását (aki mégis, attól elnézést). A bajt ott látom, hogy egy alapvetően hibás elképzelésből kiindulva sikerült tét nélkülivé tenni az egész meccset a Biroda… Első Rend és a Láza… Új Köztársaság közt: hullámhegyek- és völgyek nélkül száguldunk előre fénysebességgel, majd az egyik oldal győz – na vajon melyik? -, vége főcím, köszönjük az elmúlt negyvenkét éves figyelmet. Mondjuk ki, hogy már az eredeti trilógia kerek egészt alkotott, ami sem előzményt, sem folytatást nem kívánt. Ettől még lehetett volna érdekes meséket szőni az univerzum további alakulásáról, csak hát szárnyalóbb képzeletet igényelt volna a projekt – valahogy úgy, mint annak idején, a hetvenes évek végén George Lucas-nál.