Kés elő! A Sikoly sokkológia

Wes Craven, a 2015-ben elhunyt rémfilmrendező pályafutása a kilencvenes évek közepére torkon szúrta magát — a még elismerést hozó Rémségek házát követő ’94-es Új Rémálom, vagyis Freddy Krueger hatodszori feltámasztása már csak a pénzük után futó producereknek okozott rémálmokat. A soron következő Vámpír Brooklynban a fekete közösségben játszódó horror-vígjáték próbált lenni a karrierjébe épp szintén koporsószögeket gyűjtő Eddie Murphy-vel, aki egoizmusával a hírek szerint Craven életkedvét a forgatás során zombiállapot környékére csapolta. Az eredmény: ez a próbálkozás is úgy hasalt el a kasszáknál, mint ahogy vak denevér csapódik a templomtoronynak. Craven feltámadásához több kellett fekte mágiánál.

Wes Craven (1939-2015) baráti körben (Forrás: Slate.com)

A küszködő fiatal kreatív, Kevin Williamson egyik éjjel álmatlanul forgolódott, miután a Gainesville-i mészáros ténykedéseiről szóló dokumentumfilmmel pótolta az esti mesét. Azon az átvirrasztott éjszakán született meg az akkor még Scary Movie-ként futó Sikoly nyitójelenete, a kész irományra pedig lecsapott a Harvey Weinstein nevével fémjelzett Miramax. A Scary Movie (itthon Horrorra akadvaként) végül a horror zsáner paródiájaként teremtett magának öt részen át futó ismertséget, a Sikolyt majdnem Robert Rodriguez (vagy Sam Raimi, vagy George A. Romero) rendezte meg, csakhogy ők komédiát formáltak volna belőle — így került Craven a képbe. Az meg már tényleg hab az infotortán, hogy a Jóbarátok Monica-ja, Courteney Cox levélben győzködte Weinstein-t, hogy adják neki a szerepet, mondván, ha kell, tud ő igazi fúria is lenni (ő maga más szót használt).

Valahogy így kezdődött a Sikoly kultusza.

A filmé, ami most, 2022-ben nézve éppen olyan erős, mint 1996-ban, sőt, számomra a rárakódott nosztalgia extra élményadalékként szolgál. Ha bárkinek ismeretlen a sztori, röviden összefoglalom: a valóságban nem létező kaliforniai kisvárosban, Woodsboro-ban az édesanyja erőszakos halálától traumatizált Sidney Prescott (Neve Campbell csak a Vad vágyakban villantott emlékezetesebbet) körül hulló diákok kezdik el hergelni a közhangulatot. Gyilkosukról annyit tudunk, hogy fetisizálja a konyhai vágószerszámokat, szofisztikált filmmániás, valamint meglehetősen vastag a tárcája (akkoriban mobiltelefonról hívogatni a vezetékes vonalat korántsem volt olcsó mulatság).

Úristen, mi történt a sminkemmel?! (Forrás: IndieWire.com)

A filmsorozat minden része lényegében ugyanúgy kezdődik: valakit vagy valakiket lehentel egy fekete szellemruhás, Edvard Munch Sikolya által inspirált fehér maszkot viselő pszichopata, aki a horrorfilmes műveltséget felülről karistoló keresztkérdéseket vegyít erőszakos telefonos fenyegetődzéssel, mielőtt rohangálós nyiszálásba kezd. A gyilkosságok minden esetben kötődnek a Prescott-hoz, túlnyomórészt bosszú által motiváltak, és még a(z egykori) geek-kedvenc szereplőit sem kímélik. A teljesség igénye nélkül véres halált hal Buffy, a vámpírok réme (Sarah Michelle Gellar), Marilyn Manson egykori menyasszonya, Rose McGowan, a Sliders és a Vadkanok sztárja, Jerry O’Connell, és a hőlégballon-mellű ex-Plaboy-nyuszi, Jenny McCarthy egyaránt.

A következőképp tudnám kulcsszavazni, mitől működnek olyan jól ezek a filmek: önirónia, öntudat, ízléshatáron belüli kaszabolás, kikacsintások, karakterek, illetve fordulat. Az életükért küzdő szereplők folyton reflektálnak saját helyzetükre, valamint a stílusra, ami a szériát keretezi. Olyan ez, mintha az életük egy film lenne — miközben mi tudjuk, hogy tényleg az — ám a celluloid-figurák sorra halnak benne… agycsavar, bumm! A gyilkos, gyilkosok kilétére utólag talán egyszerűbb visszakövetkeztetni, ám a DVD-ket (dinoszaurusz vagyok, nem elírás) visszajátszva végig azt éreztem, hogy jónéhány lépéssel előttem jár Williamson, a forgatókönyvíró, és ha nem sokadszor forognának a lemezek, tűkön ülve várnám a megoldást.

Sidney-ért pedig bőven lehet izgulni: sérült, bizalmatlan személyiség, aki rács mögé juttat egy látszólag ártalmatlan fickót (Liev Schreiber), majd a pasiját is (Skeet Ulrich), mégis igazi túlélő, aki öntörvényűségével, hibáival együtt, vagy épp azok miatt válik erőssé. Ami pedig a késpartit illeti: a gyilkosságok sosem gyomorforgató ábrázolásuk miatt ütnek akkorát, hanem mert az áldozatok fiatalok, amitől haláluk még értelmetlenebbé válik. Az erőszak-potmétert a negyedik részre ugyan felcsavarták kicsit, de ezen nem lepődtem meg, hiszen 2010-re már lement a Fűrész-sorozat java, amivel azért szerencsére meg sem próbálnak az alkotók versenyezni.

A kép a DVD-im felbontására reflektál (Forrás: Readysteadycut.com)

Ha egyéni preferencia alapján rangsorolnám az epizódokat, az első lenne az etalon, a második pedig nagyjából ugyanazt hozza, csak a folytatások elé tart közben görbe tükröt. Bár díjazom az ötletben megbúvó kreativitást, de azért a Sikoly 2 mégiscsak az, ami: egy folytatás, ami az első részben lefektetett alapokat replikálja. A harmadik rész hasonló logikát követ, de itt már egy valódi filmforgatáson járunk, csontsovány, borzalmas frizurát viselő Courteney Cox-Arquette-tel (1999-ben összeházasodtak, majd 2010-ben külön váltak színésztársával, a Dewey felügyelőt alakító David Arquette-tel), és az előző két felvonást végig a háttérből dirigáló, nagy leleplezésnek szánt főbűnössel. Ha azt mondom, hogy tíz évet kellett várni a meglepetésként érkező Sikoly 4-re, azzal talán érzékeltetem a harmadik akkord minőségét – nem tragikus, de eddigre kezdett kifogyni a szufla a formulából. Az eddigi utolsó, negyedik Sikoly (a héten érkezik az ötös számú) sem tesz mást, mint a reboot-ok jelenségén élcelődve, arra építve szövi tovább a szálakat, miközben egyúttal a sorozatot az új évezredbe átültető modernizálási kísérlet. És ez működik is, az élményből megint csak szegény Courteney Cox már eddigre kissé túloperált ábrázata von le valamennyit, egyébként ez a rész sikerült szerintem a legjobban – talán azért is, mert ügyesen szépít a hármas gyengélkedése után.

2020-ra tehát eddig vezetett Kevin Williamson eredeti ötlete, ami nem kívánt újabb Halloween-klón lenni,  inkább új vért pumpált a slasher-stílus felvágott ereibe. Hogy 2018-ban pont Michael Myers vérengzésének, ha jól számolom második újrája döntötte meg az eredeti Scream-nek az addig kategóriájában rekordernek számító bevételit, nem túl jó előjel a folytatásra nézve, bár ha úgy vesszük, fel is veti annak igényét. Meglátjuk, Craven nélkül, az Aki bújt-at dirigáló rendezőpárossal mi sül ki belőle – még pont van idő végigsikoltozni előtte az eddigi felhozatalt egy gyors maraton keretében.

Még több bemutatót!

Vissza a főoldalra