Kevés ijesztőbb élmény van annál, mint amikor kiszolgáltatott helyzetében az ember egyetlen támaszáról kiderül, hogy az illető örömét leli mások szenvedésében. Így járt Paul Sheldon a Tortúrában, Clarice Starling a Hannibálban, valamint jómagam, amikor a múlt héten hajat vágattam. A borotva pont annyit zabált fel a fejemen terpeszkedő szürkülő kóróból, hogy súlyos szociális öncsonkítás árán szökhettem volna csak el a székből, amikor az addig teljesen kedvesnek és normálisnak tűnő fodrász felfedte valódi, ijesztő énjét. Lassan és kíméletlenül gyötört, egy-egy kósza vágást ejtve csupán meggyalázott koronámból, elnyújtott döféseivel gyengülő egómra fókuszálva. Mire (a Trópusi viharból idézve) eljutottam a fájdalom vetületéig, fehér zászlót lengető énem azonosult agresszorommal. A rám boruló mentális ködön át ragyogó szemmel bólogattam a hölgy minden kinyilatkoztatására, fittyet hányva füleim épségére. Megismertem a Sátán terveit, és a gonosz patás teljes eszközrendszerét. Ijedelmem könnyei után beavatódtam Isten terveibe, majd megnyugvást hozott a tisztogatás után felemelkedő új civilizáció látomása. A próféta azt is mondta, a házasság után férfi és nő egy test, egy lélekké válik, családjuk kivonul a közös életükből…
…állj, állj, állj, kiált a képembe az Aki bújt alkotógárdája olyan profánsággal, hogy a vetítés alatt – nem hittem volna, hogy lehetséges, de – tanultam új kifejezéseket. A filmbéli Le Domas család ugyanis nem veszi félvállról az arisztokratikus hagyományokat, elvégre kulturális örökségükön túl a jólétük forogna kockán. Vagyis valami rossz történhetne, hogy egészen pontos legyek, de hogy mi, azt fedje balladai homály. Aki bújt, aki nem, kirántódom tehát a transzcendentális dimenzióból, egy újabb beszámoló erejéig visszaadva lelkem a cinikus ateizmus démonainak, nagyon vártam ugyanis egy jól működő horrorvígjátékot. A második nagyjátékfilmjüket dirigáló Matt Bettinelli-Olpin és Tyler Gillett rendezőpáros filmje nem tudott ugyan feltétlen hívőjévé tenni, de a celebrált mise szórakoztató pillanatokat is okozott. Befejezem hát ezt az analógiát, és rátérek a történetre.
Grace (megformálója a szegény ember Margot Robbie-ja küllemű Samara Weaving) hányattatott múlt után lép házasságra a dúsgazdag Alex-szel, akinek karótnyelt családja aranyásót sejt a lányban. A famíliával azonban nem az a legnagyobb probléma, hogy tejszínnel isszák a fekete teát, hanem hogy a dédnagypapa Belzebubbal kötött alkuja óta kissé sátánisták. Ebből kifolyólag a felmenők vérvonalvédő mechanizmusa egy démoni doboz segítségével materializálódik: beavatási szertartásként az esküvő után minden új családtagnak húznia kell az eszközből egy kártyát, ami dönt későbbi sorsukról. Kinek a sakk jut, kinek meg hogy elbújhat a viktoriánus Le Domas-kastélyban, hogy aztán a többiek jól felkutassák és legyilkolásszák. Spoiler: ez a történet nem a Gyilkosság lólépésben szellemi örököse. Ready player one, kezdődhet a horror-Jumanji.
Hogy B-filmet nézünk, az talán a fentiek alapján kezd körvonalazódni. A jó hír az, hogy az Aki bújt ezzel többnyire tisztában is van, és csak olyankor lesz kicsit amnéziás, amikor drámai fordulatokat vagy gyomorszorongató izgalmakat próbál leerőltetni nézője torkán. A saját maguk által felállított keretek elég lazának tűnhettek Guy Busick és Ryan Murphy íróknak ahhoz, hogy könnyed zsánerkavalkádot rittyentsenek a kastély acélkerítései közé, csakhogy a különböző hatások agyonnyomják egymást – mivel a sztori egyszerre/felváltva próbál vígjáték, családi dráma, társadalomkritika, fordulatos thriller, meg véres horror lenni, végül szerintem egyik sem lesz igazán. A körülöttem ülők visszajelzései alapján a humor működött legjobban a produkcióban; a csavarok számomra hamar kiszámíthatóakká és így fárasztókká váltak, a belezős jelenetek pedig a tizennyolcas karika ellenére akkor is visszafogottnak tekinthetők, ha mondjuk a Rémecskéket vesszük referenciának, nem pedig a Hullajót.
Feltehetőleg Grace sem lesz a következő ikonikus horror-hősnő, és a véres menyasszony karakteréről sem ő jut majd elsőre eszünkbe. Ehhez érdekesebbé kellett volna tenni őt az olyan külsőségeken túl, minthogy tornacipőt hord az esküvői ruha alatt, vagy olyan ízesen trágárkodik, hogy még egy talponálló kocsma törzsközönsége is belepirulna. Egyszóval végig badass, nem igazán fejlődik semerre. Ugyanakkor mennybemenetele a valóban stílusos utolsó jelenetkor mégis beteljesedik: hogy ténylegesen vagy átvitt értelemben, azt nem árulom el – akit érdekel nézze meg ezt a meglehetősen egyenetlen, de ettől még egész szórakoztató filmet.
(A cikk eredetije megtalálható itt: http://ekultura.hu/2019/08/22/aki-bujt)