Emily in Paris, Netflix, 1 évad – 2020
Melyik sorozatra illik az alábbi leírás? Ha egy részt nézek belőle, kellemesen kikapcsol. A második már kezd idegesíteni. A harmadiknál ökölbe szorul a kezem, a negyediknél ütemesen kezdem verni a fejem a legközelebbi kemény felületbe, az ötödiknél feladom a vallásomat… A megfejtés nem más, mint a Szex és New York (Sex and the City), Darren Star amerikai tv-producer rózsaszín lázálma a párkapcsolati kihívásokról Candace Bushnell regénye alapján; azé a Star-é, akinek már vezetékneve is csillámporos párnacsatákat ígér kiemelt turisztikai célpontok luxuslakosztályaiban. Talán nem bántom meg a SZÉNY rajongóit, ha az HBO sorozatának hazai népszerűségét kapcsolatba hozom a bemutatását övező viszonyokkal – vagyis a mostani szériadömping előtti relatív médiacsenddel, valamint a könnyed hangvétellel, amivel hangot adott e csendben elhanyagoltan tengődő célközönségének.
Kicsit megkésettnek tűnhetett szexuális forradalmat hirdetni a kilencvenes évek végén, mégis valami ilyesmit tett a City, azzal a csavarral, hogy visszaadta a nőknek (a nem csak) szexuális életük fölötti kontrollt- már amikor épp nem pasik után futkostak, vagy vice versa. Hogy a magyar átlag mennyire prűd vagy bevállalós, annak kiderítéséhez egy időkapszulából kiugorva kéne meglepetésszerűen berúgjak néhány hálószobaajtót, amire akkor se lennék hajlandó, ha rendelkezésemre állna a megfelelő technológia. Legyen elég annyi, hogy a szex, és a kulturális olvasztótégelyt megtestesítő New York legalább úgy vonzotta a magyar tekinteteket, mint ahogy az egyszeri transzvesztitát nézi ki kevésbé túlbonyolított honfitársunk a metrón. És ha innen nézzük, egyfajta kultúrmissziót töltött be a Carrie-Samantha-Charlotte-Miranda négyesfogat: otthon ki-ki vérmérséklete szerint borzonghatott a bemutatott másságokon, egy lépéssel közeledve talán ahhoz, hogy a való életben ne a kövezést tekintse méltó válasznak azokra.
Tegyük oda emellé – és most már tényleg mindjárt rátérek a tárgyra -, hogy Star-tól a fiatalabb generációk szájának kamuéletek illúziójával való befogása szórakoztatása sem idegen: a Beverly Hills 90210 ugyan nem tegnap futott, a Szexszel elegyítve mégis logikus előzménye cikkem tárgyának, az Emily Párizsbannak. Ám mint ahogy az egyszer-kétszer már bekövetkezett a producer életművében, Emily is könnyen elvágódhat magassarkú cipőjében ahelyett, hogy még évadokon keresztül árulja azt a Z-generációs vágyálmot, amivel készítői alantasan igyekeznek elnyerni nézőközönségük kegyeit.
Pedig ha azt mondom, hogy az Emily folytatásait nem befolyásolja a koronavírus, alig túlzok: a Chicago-i marketingüdvöske flörtjeinek Párizsát akár zöld vászonnal is helyettesíthetnék, annyira kevés köze van a valósághoz. Az, hogy egy francia ismerősöm a világegyetem s*gglyukához hasonlította a romantika mekkáját, és hogy egy másik, nem éppen átlagkeresetből tengődő londoni barátom az árak miatt szörnyülködve tért vissza onnan, nekem kevésnek bizonyult: kétszer is meg kellett látogatnom a helyet, ahol egyébként tényleg szinte mindenhonnan látszik az Eiffel-torony. Az élménybeszámoló külön bejegyzést érdemelne, így most elégedjünk meg annyival, hogy a világ, amit a főhősnő Instagram-filterén keresztül szemlélünk, köszönőviszonyban sincs a valósággal. Jogosan vetődik fel, hogy érdemes-e emiatt keseregni egy romantikus sztori kapcsán, különösen 2020-ban, amikor egy káposztaföldön történő kufircolás bemutatásával is meg lehetne tölteni fékévnyi Romana-füzetet, így hadd magyarázzam el, hogy szerintem miért igen, és miért nem.
Van egy angol kifejezés, a „low hanging fruit”, vagyis alacsonyan függő gyümölcs; ha például részegen a pöcsöm méretével viccelődöm, nem célzok túl magasra, vagyis ki fogom szolgálni alkoholgőzös társaságom humor iránti igényeit. Nos, alacsonyan függő gyümölcs egy romantikus sorozat helyszínéül Párizst választani, de az Emily-t alakító Lily Collins (a brit Phil Collins, az egykori Genesis-énekes lánya) mégis itt álmodja újra a színésznő valós koránál jó tíz évvel fiatalabb közönsége számára a valóságot. Hogy mennyire nem élethű a szajnaparti metropolisz megjelenítése, azt talán még a legeldugottabb alabamai zsákfaluban is leveszik (bár Radics Peti Facebook-idiótáit elnézve nem lehetünk bizakodóak), de ezzel még együtt tudnék élni. Az sem zavar különösebben, ahogy Emily fiúja kierőszakol egy szakítást a második pillanatban, csak hogy exbarátnője az erkölcsösség látszatát fenntartva feküdhessen össze az útjába akadó, tesztoszterontól túlhajtott kansereggel. Elfogadom azt is, hogy a lánynak kvázi nincs főnöke, aki ellenőrzi a munkáját, így az érzéki kihívásokon túl legfeljebb a helyi irodavezetővel kell megküzdenie, akin még a Tiger King karmaiktól megfosztott oroszlánjai is legfeljebb röhögnének. Végül – nem a lista teljes, mindössze én unom el a felsorolást – az álamerikai marketingüdvöske kapanyél-alkatát is beveszi a gyomrom, amivel az alkotók a divatvilág sötét, anorexia-fetisizáló oldala felé kacsintgatnak… Ezen sötét fellegeknek felszínen kavargó összessége az, amitől az Emily Párizsban szar lesz, mivel szíve nincs, és ahelyett, hogy a szociális média által táplált kütyüfüggő egokultúra ellenében „influenszelne”, arcátlanul kiszolgálja azt – pont, mint egy barátnő, aki rábeszél egy utolsó felesre, amikor már amúgy sem állsz a lábadon. Nem cuki.
Meg kell adnom, hogy a forgatókönyvírók legalább arra vették a fáradtságot, hogy a hitelesítés eszközével éljenek: az írás utal a tősgyökeresek modortalanságára, a legyőzhetetlen francia szakszervezetekre, a szerelmi szabatosság intézményére… Sztereotípiák ezek nyilván, amiktől az egyszeri néző érezheti magát műveltségében megerősítettnek vagy éppen hülyére vettnek ismereteinek foka szerint. Amúgy se ragadjunk le, hamar továbblendülünk ezeken a kikacsintásokon, mert a továbbiakban csak zavarnák a tinilány- fantázia szárnyalását. Sarah Jessica Parker Carrie Bradshaw-ja anno azt a gondolatiságot közvetítette, hogy szinglinek lenni alapvetően oké, amíg a leendő párodat hajszolod, és Lily Collins Emily-jének üzenete sem kevésbé mérgező: szerinte ha önmagadat adod, a világ – kényelmes mértékű kihívásokat biztosítva – csatarendbe áll majd az érdekedben. Hogy hány friss egyetemistát neveltek szülei tündérkiályfikként és királylányokként saját anyáik és apáik ballépéseit helyrehozandó, arra megint csak tippjeim lehetnek, az viszont biztos, hogy legkésőbb a munkapiacra való kilépés gyerekek tömege számára töri össze ezt az álmot. A következmény nem meglepő módon sokk, boldogtalanság, úttalanság, vagyis az életnek olyasféle nevelése, amit semmilyen szinten nem alapozott meg a családi háttér.
Ha ez nem lenne elég, Emily – a folyton narráló Carrie-vel ellentétben – nem kíván kommunikálni az érte izgulókkal, ő csak a like-jaikat meg a figyelmüket akarja. Az írás egy ponton kitöröltetné vele az Insta-profilját, hogy aztán egy pillanattal később visszaigazolja annak nélkülözhetetlenségét (emlékezzünk: hitelesítés), mintha csak azt mondaná: Darren Star úr, a kutatások azt mutatják, hogy ezek a gyerekek nem a valóságot akarják, de hát pont önnek kellene ezt elmagyarázni? Nem kell, tudja ő jól, hogy kiknek prédikál. Azokhoz, akik visszavágynak abba az életszakaszba, ahol konfliktusok igazából nincsenek, ahol a világ olyan, amilyennek a szüleik hazudták nekik; mert hát ne mi, álomgyárosok legyünk már azok, akik az arcukba vágják a realitást, van már bajuk így is elég, mint ahogy idén mindenki másnak. Mindez habkönnyű szórakozás, mint a krém a croissant-ban; aki a kényszeres happy end helyett francia naturalizmusra vágyik, rossz csatornán jár. Van baj tehát, és nincs – én szóltam.
Értékelésem két és fél Gustave Eiffel az ötből.
