Steigervald Krisztián: Generációk harca könyvbemutató

Az emberi génállományba százharminc-száznegyven év van belekódolva, hangzik el rögtön az első beszélgetésben Steigervald Krisztián generációkutatóval, amit a YouTube-on találok vele. Érdekes lenne, ha olyan hosszan húznánk, ugyanis a most egymást kerülgető hat nemzedék együttélése sem nevezhető súrlódásmentesnek, amin az olyan kötetek, mint a Partvonal Kiadónál idén megjelent Generációk harca, nagymértékben tudna könnyíteni, amennyiben kortól függetlenül sokan forgatnák.

Visszatérve a YouTube-ra, a királyi egyesről származtatott interjúban a szerepek legalább olyan kettősek, mint egy átlagos (déd/nagy)szülő utódai általi megítélése; én legalábbis biztosan nem szívesen lennék a nyakkendőjét kényszeredetten igazgató Fábián Barna helyében, amikor a könyv szerzője harmadszor kérdezi meg, emlékszik-e, miről beszélgettek legutóbbi találkozásukkor. Különben nem akarok rosszmájú lenni, maga a kutató írja ugyanis, hogy a rövid- és hosszútávú memória trenírozottsága tipikusan korosztályos kérdés, amúgy meg nálam sem üzemelt túl jól egyik sem, ezért is jegyzetelek folyton a telefonomba. Egy szó, mint száz, Barnának fogalma sincs, hogy mennyi volt a várható élettartam azon idő kilencvenkilenc egész kilenc százalékában, amióta emberi lábak tapossák bolygónkat, meg hát – nem azért, hogy megvédjem megint, de – az ő tippje legalább olyan jó, mint bárkié. Steigervald szerint ez egyébként harminc év volt, ami százhatvan évvel ezelőttre Svédországban már negyvenöt évre emelkedett, míg egy átlagos japán nő ma nyolcvanhét évig is elélhet. Na már most, ha a huszonegyedik században nem kilátástalan a százhúsz éves kornak a fejlett társadalmakban való valamiféle statisztikai értelemben is értelmezhető elérése, akkor három emberöltő alatt megnégyszereződik az az életkor, amit az ember valaha megélt. Ennyi idő alatt kellene megtanulnunk, hogy mi a csudát kezdjünk magunkkal ilyen hosszú ideig, egyéni és társadalmi szinten egyaránt, és – talán e problematikából fakadóan – közben empatikusnak maradnunk önmagunkhoz, valamint környezetünkhöz egyaránt. Talán nem csoda hát, hogy a könyv alcíme „Hogyan értsük meg egymást?” lett.

Steigervald, mint ahogy a bevezetőben említettem, hat korosztályt különböztet meg, akik mostanság (a megfelelő aláhúzandó) el-, le- vagy felbeszélnek egymáshoz, egymás mellett. Ezek az 1945 előtt született veteránok/építők, a ’64-ig világra jött baby boomerek, az őket ’79-ig követő X-ek, az ő ’94-es évig születő gyermekeik, az Y-ok, valamint a Z-k és alfák; ez utóbbiak 2010 után láttak napvilágot, míg az előbbiek miatt aggódja agyon magát napjainkban minden valamirevaló szülő. Ezeket, valamint egymáshoz való viszonyukat taglalja a szerző három szegmensen és húsz fejezeten keresztül, tálalásában szellősen, ám gondolatiságában közérthetősége mellett is mélyen szántóan.

Hogy a szerző fejében sokszor annyi tudás rejtezik, mint amit ezen a kétszázötven oldalon kibontakoztat, arról a vele készült interjúk maximálisan meggyőztek, és ha jól sejtem, ennek a passzív forrásanyagnak a koncepcióhoz passzintása nem kis fejfájást okozhatott írás közben. Talán a tudományos háttér kibontása és néhány háttéradat, kiegészítés áldozatul esett ennek az „úgy mondom, hogy mindenki értse” típusú megközelítésnek, de ezt nem szeretném negatívumként felróni, ugyanis a konstruktív viták beindítására, elmélyülésre bőven elég, amit első körben az olvasó kap. Emellett nem csupán az egyes nemzedékek gondolkodásmódját, szeretetnyelvét befolyásoló történelmi és neveltetésbeli tényezőkbe kapunk betekintést, hanem azok tipikus kölcsönhatásait, együttélésüknek problémás területeit is górcső alá vesszük. Nem kis dolog ez, annál is inkább, mert az egészet súlyosbítja a technológiai kitettség, annak összes hozadékával: kapcsolataink milyensége, „generációs” élményeink, játéktereink mind-mind átalakulnak, de, érvel az író, nem lesznek rosszabbak, csupán különbözőek.

Úgy gondolom, hogy az ember első kapaszkodója saját maga kellene legyen, utána pedig a többiek; máshogy fogalmazva egymásnak vagyunk, és csak mi vagyunk, ami társas lényként aligha okoz meglepetést. Senkinek sem hibája, hogy stresszesebbek, frusztráltabbak vagyunk – vagy annak érezzük magunkat egy idealizált múltbeli állapotnál –, hiszen nincsenek kapaszkodók, nincs minta előttünk, és most már kezdek abban is kételkedni, hogy az élet követte-e valaha a kimásol-beilleszt sablont, vagy mindig is örökös kutatásra sarkallta az egyént. Akárhogy is, önismeretre, a tanulás tanulására nevelni úgy tűnik, sosem válik avíttá, mivel ezek olyan alapkészségek, amik a lexikális tudásnál hatékonyabban szolgálják az adaptációt, és talán az élet nagy kérdéseihez is nyújthatnak némi támpontot. Ezzel nem akarok hamut szórni az adathalmozó típusú műveltségre, aminek nincs kétségem a létjogosultságát illetően, mindössze próbálok a közös nevezőkre fókuszálni, mint ahogy teszi azt Steigervald Krisztián is. Minden egyéb áldozatául eshet, és gyakran esik is a generációs vakságnak, vagyis a saját élmények felesleges piedesztálra állításának.

A koronavírus miatt epub-ban olvasott, Matyus Dóra illusztrációival gazdagított olvasmányt „letéve” nagyon úgy fest számomra, hogy belénk van kódolva a jobban vagy legalábbis máshogy csinálás vágya, ami talán egybecseng a szülőktől való elszakadás szükségességével, ám olyan sértettség is mérgezheti, ami szimplán korosztályos félreértésekből fakadó. Ha igazam van, érdemes lehet felülvizsgálni viszonyrendszerünket, és megpróbálni kitépni néhány régi tüskét gyökerestül, mert – a szélsőséges esetektől eltekintve – elegendően jó neveltetést kaptuk, amiben benne volt szüleink legjava. Hogy ez bizonyulhatott kevésnek, nem vitatom, de, mint mondani szokás, a szándék a fontos. Vagy ahogy Karl Heinrich Marx fogalmazott: a lét meghatározza a tudatot.

A cikk eredetije elolvasható az Ekulturán: http://ekultura.hu/2020/06/08/steigervald-krisztian-generaciok-harca

Még több bemutató

Vissza a főoldalra