A katolicizmus által Istennek tulajdonított tízparancsolat hetedik tétele a lopás tilalma: igen hasznos tanács azoknak, akik egy korábbi életszakaszukban lazább erkölcsök szerint működtek, mint később, vagyis egy ponton meghasonulva önmagukkal megbánták bűneiket. Ne lopj, szól az intelem, mert ha egy nap visszakoznál, kínozni fog a lelkiismeret,. Pedig – főleg a fiatalkori eltévelyedéseket alapul véve – érdemes időt adni a hatalmi irányvonaltól való szükségszerű kalandozásnak, hiszen a visszatérés ahhoz épp annyira előre elrendeltetett, mint az ellene való lázadás. Tehát, ha a teljes erkölcsi ciklust kívánjuk bejárni, és a helyes útnak hitelesen akarunk alárendelődni, a lopás elkerülhetetlen, tiltása pedig csak felesleges szenvedést szül. Szóval elnézést, hogy elloptam ezt a CD-t.
Pusztán hitelvi alapú tettem ellen az angolok aligha emelhetnek szót – sőt. Tegyük most zárójelbe, hogy eredetileg kifizettem a lemezt, amikor online jegyet vásároltam az együttes október 19-ei londoni koncertjére, de aztán fondorlatos események után vissza kellett kérjem az árát, nem számolva azzal, hogy a kiadó triplán tökön szúrja magát, és miután közlik, hogy nemzetközi postázást nem vállalnak, kártalanítanak, majd mégis kiküldik a rendelést. Végső erkölcsi felmentésemként születik tehát meg ez a cikk, hogy valamit mégis visszafizessek a kibillent univerzumnak.
Annak, aki nem ismerné a munkásságukat, a Cradle olyan volt egykor a black metálnak, mint a Limp Bizkit, vagy Marilyn Manson pályájuk megfelelő szakaszain a kommersz rocknak: nevezett előadók megelégelték az underground bugyraiban sikerért való fortyogást, és amikor eljött lelkükért a Nagy Kiadó, annak rendje s módja szerint neki adták a lelküket. Annyi különbséget vélek felfedezni az előbbi példák és Dani Filth frontember csapata közt, hogy utóbbiak sosem ostromolták az igazi mainstream ormait, tehát ha írtak egy igazán fasza, ám az igaz hívők szemében bántóan népszerű lemezt, azzal paradox módon mégis képesek maradtak megőrizni a hitelességüket. Az 1998-as Cruelty and the Beast-en pedig pályájuk egyik, ha nem a csúcsteljesítményét produkálták, amit a majd’ huszonegy éves kivárással, november elsején megjelent újrakevert kiadás emel végleg a művészi igényű zúzda halhatatlan alkotásai közé. Hogy miért?
Nagyon egyszerű: mert már az eredeti is bitang jó volt, csak épp a gitárok szóltak kicsit gyengébben a kelleténél, a dobok ereje hiányzott valamelyest, na meg a vokálok vesztek el a valahogy sematikusan egyenízűre sikeredett hangzásalkotásban. Mégis valami olyan érzelmi hatást tudnak kiváltani a számok, amihez Dani-nek a Báthory Erzsébet sosem létezett vámpírmúltját megsirató alapötleten túl tényleg át kellett nyúlnia inspirációért egy másik dimenzióba. Az újrakiadás belső borítójára nyomtatott színvallása szerint saját határait egy üveg portói egyszerre történő elfogyasztásával, valamint pszilocibin tartalmú varázsgomba segítségével repülte túl, ami autokratikus vezetői stílusát ismerve megmagyarázná, miért csak a kész produktum megszületésekor szembesült a végső felvétel gyarlóságaival.
A világ figyelmét szerencsére nem a kész mű hibái, hanem értékei ragadták meg, és ezt a figyelmet az azóta számos tagcserén és stílushangoláson átesett rockerek töretlenül kitartó munkával hálálják meg mind a mai napig. Hogy túl vannak-e a fénykorukon, azt majd az idő eldönti, mindenesetre szufla bőven van bennük, amire nekem majd’ háromórás lemezfelelevenítő koncertjük bőven elégséges bizonyítékot szolgáltatott (itt írtam róla). Engem a Cruelty and the Beast a tinédzserkorom utolsó éveiben, tehát egy abszolút „rajongásigényes” periódusban kapott el, de merem remélni, hogy az elmúlt két évtizedben valamennyit azért finomodott az ízlésem. A tény, hogy nyugodt lélekkel, teljes mellszélességgel tudok kiállni emellett a Re-Mistressed verzión tökéletesre csiszolt klasszikus mellett, elkerget néhányat múltam árnyai közül, és megengedi, hogy világgá kiáltsam: hibáinkból születnek értékeink. Hiszen nem a Gonosz ellenében törekszünk a Jóra?