Cradle of Filth @ The London Palladium, 2019.10.19.

Richmond sikeres vezetőként dolgozott egy angol multinacionális cégnél. Közvetlen főnöke, a vállalat tulajdonos-vezérigazgatója fiaként szerette, beosztottjai kinyilatkoztatásként itták szavait, karrierje tehát a sztratoszféra felé ívelt. Egészen addig az elátkozott napig, amikor megismerte a Cradle of Filth zenéjét.

Teljesen eldurrant tőle az agya; egyszerre volt rémisztő, agresszív és líraian gyönyörű. Ördögi kísértésként kúszott a bőre alá, folyamatosan égetve őt belülről. Mint szirének a pokolból hívták a dalok, hogy óvakodjon távolabb és távolabb megszokott, korábbi önmagától. Szerencse, hogy amikor hazaért a munkából, a lemezjátszóban várták a suffolk-i extrém metál horda szólamai, mert odabent az irodában éppen ekkoriban kezdtek számára rosszabbul alakulni a dolgok. Kollégái mintha kerülték volna a társaságát, az értekezleteken pedig zavarodottnak tűntek, alig figyeltek rá. Megmagyarázhatatlan jelenség volt – talán lehetett valami köze a vastag gót arcfestéshez, amit napközben viselt, de nem tudta biztosan megmondani.

A fenti bevezetőt a zseniális brit sitcom-sorozat, az IT Crowd (Kockafejek) egyik epizódjából kölcsönöztem, mert érzek benne annyi rokon szálat a saját kapcsolatomhoz a bandával, hogy ráfűzzem a történetem. Valamikor a kilencvenes évek legvégén került a radaromra a Filth, ráadásul épp az azóta kultikussá vált első konceptalbumukkal, az erdélyi Báthory Erzsébet grófnőhöz költött Cruelty and the beast-tel.

Szerelem volt első hallásra, pedig a tagok a maguk részéről gyűlölték az eredeti hangkeverést. Hiába szóltak úgy a dobok, mintha valaki műanyagbuborékokat pattogtatna baromi ideges sebességgel, az a fajta erőszakba oltott szépség, amit az együttes belepakolt az átlagosan hat-hét percen át hömpölygő minieposzokba egyszerűen megkajálta a tizenéves tudatomat reggelire. Mindezt tette úgy, hogy Dani Filth frontember károgó-sikoltozó vokálja többnyire érthetetlen zagyválásként zúdult a walkman-em füleséből („Ez német? Úgy beszél, mint Hitler”, kaptam egyszer az arcomba), magával vonva a vonaton velem utazó rockerek szimpátiáját, valamint megalapozva felnőttkori fülzúgásomat.

Amikor az együttes bejelentette, hogy az album húszéves évfordulójára, 2018-ban teljes újramixelést kap, majdnem elsírtam magam. Először napi, aztán heti, végül havi szinten ellenőriztem a megjelenést, ám amilyen hirtelenséggel röppent fel a hír, úgy tűnt el, csupán kíváncsiskodó fórumozókat hagyva maga után. Valami halloween-közeli sugallatra aztán október elején újra feltettem a Google-nek a reménytelen kérdést, mire a virtuális mennyország kapui kitárultak: jogi gondok akadtak, de elhárultak, halottak napján végre érkezik az újrakiadás, ráadásul a londoni Palladium színházban október tizenkilencedikén lejátszásra kerül a Cruelty, elejétől a végéig. Csak ott, csak aznap. Hát akkor irány Anglia!

A LOT lengyel légitársaság gépe nem messze a belvárostól, a Citi Airport-on landol, ahonnan ingyen buszozunk a Van Halen/Def Lepard session-gitárosa által üzemeltetett AirBnB-be, vagyis álomszerűen indul az élmény. Nem egyszerű megfejteni a visszaigazoló e-mailből, hogy pontosan hol vehetjük át a jegyeinket, a Palladium pedig az internet szerint zárva tart, ezért ha valaki a Ticketmaster-en venne jegyet ide, hadd könnyítsem meg a dolgát: a színház valójában nincs zárva, a jegyeket pedig a recepción lehet átvenni névre szólóan. Összesen egy napunk van a városban, szóval ezt meg is tesszük a koncert délutánján, majd városnézést követő alapozás, aztán este fél nyolckor jelenés.

A COF-től sosem álltak távol a formabontó elképzelések, amivel ugyan elvesztették egyes keményvonalas black metálosok szimpátiáját, ám a megengedőbb többség szegényebb lett volna néhány pompomlányokkal megtámogatott élő sátánimádástól, vagy épp a szombat estét felvezető DJ-fellépéstől. Az Amazonica nevű lemezlovas csak néha tesz úgy, mintha a potméterek folytonos csavargatása nélkül összeomlana a hangzás, cserébe egyik klasszikust pörgeti a másik után, mindegyikből csak egy szeletnyit adagolva közönségének. (A teljesség igénye nélkül) fél, egy, másfél percek pörögnek az Immortal-tól, Marilyn Manson-tól, aztán jön valami trágár dubstep, majd a Rage Against the Machine, Slipknot, Nine Inch Nails, és mivel a szigetországban járunk, végül a Helter Skelter a Beatles-től. Érdekes ez a formátum, de működik, mert pont a lelkesedés csúcsán tereli el az indulatokat új mederbe, hogy aztán ismét építkezni kezdjen. Valójában a sok kis elrontott orgazmus színpadi megfelelője, de hát a patront úgyis a főfellépőre kéne ellőni, úgyhogy ámen rá.

A hidrogénszőke, törzsi szemfestést viselő Amazonica szetjét egyébiránt egy horror-bohócnak maszkírozott fazon vezeti fel, akinek „Jézus egy…” felvetéseit a lelkes, általam kétezer fősre saccolt tömeg „picsa” üvöltéssel csapja le. Ez a sallang még a kilencvenes évek elejéről datálódik, és a rocktörténet talán legmegosztóbb pólófeliratát idézi, ami azóta is tarol mind az eladások, mind a közmegbotránkoztatás terén. El kellett telnie néhány letartóztatásnak, hogy még Dani Filth is azt nyilatkozza, talán ne a kisközértbe szaladjunk le a Jesus is a cunt szignójú, maszturbáló apácát ábrázoló kedvenc viseletünkben, mert a szomszéd néni esetleg jogosan talál megsértődni. A Palladiumban azonban akármit is lehetne ordibálni, plusz a templomgyújtogatásnál bármi konstruktívabb (meg aztán az amúgy is főleg Norvégiában volt divat).

Amikor újra félrehúzódik a függöny, két szinten gyülekezve készülődik a rettenet egy Báthory Erzsébetet vérben fürödve ábrázoló hatalmas vászon előtt. Balra fent plexibarikád mögött a brnoi illetőségű Martin „Marthus” Skarupka dobos várja a felvezető Once Upon Atrocity végét, hogy odaverhessen a bőröknek, míg az emelet másik oldalán a billentyűs/háttérvokalista Lindsay Schoolcraft készülődik a soron következő Thirteen Autumns and a Widow-hoz. Alul a másik tarkopasz cseh, a gitáros Marek „Ashok” Smerda a Hellraiser Pinhead-jét imitáló sminkben csap a húrok közé, míg a kettes számú gitáros, Richard Shaw és Daniel Firth basszeros közti fő eltérés a hangszerválasztáson túl az, hogy utóbbi egyaránt úgy néz ki és viselkedik, mint valami gonosz Jézus. Egy ponton, amikor már a második kísérletük hol hamvába a Brandon Lee Hollójának öltözött Dani Filth-szel a színpad előtti moshpit kialakítására, az angol wanker-szitokszó egyértelmű kézmozdulatbeli megfelelőjét teszi abba az irányba, ahol állok, és közben meg vagyok győződve róla, hogy egyenesen rám néz. Később felköp maga fölé, sőt mintha a közönség sem maradna ki „megbecsülésének” nyálas megnyilvánulásából, de itt már azt kell képzeljem, hogy bizonyára káprázik a szemem.

Egyik klasszikus követi a másikat: Cruelty Brought Thee Orchids, Beneath the Howling Stars, majd az instrumentális Venus in Fear alatt gyászoló fiatal lány szór rózsákat az elevenen befalazott grófnő emléke előtt tisztelegve. Zeneileg a buli százszázalékosan rendben van – a Spotify-ra kiszivárogtatott Lustmord and Wargasm alapján az újrakevert lemez sem fog rosszabbul teljesíteni ezen a téren, azonban a srácok valakit elbújtattak a színpad mellé, mert bizony egyes részek, mint például az előbbi Venus… felvételről szólnak. Egyedül a valami nem evilági förtelmet ábrázoló mikrofonállvány mögül gurgulázó Dani hangja kopott meg valamelyest az elmúlt húsz évben, ami leginkább a köztes hangszíneken érhető tetten: hörgései pont olyan öblösek, mint egykor, sikolyait pedig (ne próbáljuk ki, de) vélhetőleg satuba fogott férfi ékességgel sem tudnám reprodukálni, ám a két véglet közti átmenetet felőrölte az idő vasfoga. Csakhogy mire ezen igazán el tudnék merengeni, két apácának öltözött könnyűvérű nőszemély érkezik a színpadra, akik először egymást kezdik csókolgatni, majd eltűnik róluk a ruha… nem vagyok vallásos érzületű, de a nyakukban lógó kereszttel imitált orális kényeztetés láttán politikailag korrekt énem kezd felbugyborékolni az elfogyasztott sör rétegei alól. Ilyet lehet? És egy színházban? Elképesztő! Hallatlan!

Az utolsó szám után visszatér horror-bohócunk, hogy kicsit mélyebbre döngöli verbálisan a sárba a közönség néhány tagját, akik valamiért nem szimpatikusak neki, majd elégedetten távozik. Előtte azonban még bejelenti, hogy plusz egy felvonásnyi Cradle vár a túlélőkre, amiben a zenekar kedvenc szerzeményeiből ad elő egy fekete, hervadó csokornyit. Egy utolsó kör tehát a bárpultnál, ahol amúgy árulják a banda saját sörét, a Pale Countess-t (valóban jobb név, mint a Can of Filth lenne…), aztán egy utolsót tombolunk életem párjával, meg a mellénk keveredő hatalmas mikrofonfejű fekete sráccal, aki vélhetőleg minden előítélet élő cáfolataként keveredett a buliba. Többek közt elhangzik néhány szám a kétezeregyes, David Cronenberg Az éjszakai szülöttjei című filmje által inspirált Midian-ről, az eredetileg Liv Kristine-nel (Theatre of Tragedy) duettben előadott Nymphetamine, majd a From the Cradle to Enslave-vel zárul az este. A biztonságiak közben vízzel teli poharakat osztogatnak a nézőtér előtti kordon mögül, nehogy valaki a hozzánk hasonlóan útját vesztett, beteg lélek közül a végére lángra kapjon. Csakhogy ez nem fenyeget, mi több furcsán érzem magam, hogy az élmény egy pillanatig is kibillentett az egyensúlyomból. Megbotránkoztató? Igen! Sértő? Naná! De hát könyörgöm, csak majdnem vagyunk az operában, és kizárólag a helyszínválasztás révén. Úgy érzem, ha komolyan magamra veszem az egrecíroztatást, magamat teszem nevetségessé. Sajnos kétezer-tizenkilencre ott tartok, hogy Londonig kell utazzak ha fel akarom idézni, a zenén túl miről is szól a metál. Az arcátlan, pofátlan, tenyérbemászó metál. Dani and the Filths, köszönöm az élményt, megemlegettem.

Vissza a főoldalra