fbpx
Skip to content

A nu-metal örök – A kárhozottak királynője kritika

Ha Anne Rice elhunyt volna 2002-ben, egész biztosan forgott volna sírjában az ötletre, hogy Lestat, a vámpír (1985) és A kárhozottak királynője (1988) című regényeiből összevont filmfeldolgozás készül.  Ráadásul olyan, ami az öröklét gyötrelmeinek bemutatásáról szóló líráját arra használja fel, hogy emléket állítson egy olyan zenei stílusnak, ami épphogy, csak túlélte a kilencvenes éveket. Igen, a nu-metalról beszélek, ami olyan (egykori) sztárbandákat termelt ki, mint a KoRn, a Static-X, a Linkin Park, és még sorolhatnám. Bár a társadalom kivetettjeinek terápiás himnuszait zengő metálfejek hamar áldozatul estek a hiteltelen pozőröknek – ki vesz komolyan egy harminc pluszos rockert, aki torkaszakadtából hörög a Merényi miatt, aki tizedikben megvágta töriből? – A kárhozottak királynője itt maradt egy korszak sírköveként, amit néhány évente jól esik meglátogatni. Héthúros gitárok és élőhalottak csatája következik.

Az Interjú a vámpírral „laza továbbszövése”, sommázhatnánk a Kárhozottakat, ezzel elejét véve a szükségtelen összehasonlítgatásnak. Egy vérvonal, de egészen más neveltetés. Bennem a Lestat, a vámpír az Interjú történetét elmélyítő, ám annál fajsúlyosabb, veretesebb regényként él, amit a harmadik kötet némi stiláris töréssel követett. Megjelent benne a vámpírfaj fölött bábáskodó, a vérszívókra élő történelemkönyvekként tekintető Talamasca-szekta, a nézőpont az addigi egyszemélyes elbeszélés helyett szereplőről-szereplőre változott, és végül, de nem utolsósorban a cselekmény átkerült benne a modern korba, ezzel a szememben jókora szeletet feláldozva a történet rizsporos varázsából. Egyúttal lezárásra került benne az első két rész története, ugyanakkor elindította a Vámpírkrónikákat a sorozattá válás általam már követni nem kívánt útján. Anno 1994-ben Rice kétoldalas cikkben kért bocsánatot a kezdeti averzióiért Tom Cruise szerződtetésével kapcsolatban, de gyanítom, hogy amikor Stuart Townsend vette át tőle Lestat szerepét, már csak legyintett. Tény, hogy Cruise, Brad Pitt, illetve az Interjú illusztris szereplőgárdája úgy illettek volna a folytatásba, mint a Csíki sörtől megrészegült noszferátu a szeredai búcsúba, de ettől az nem vált imposztorok halloween-i bulijává.

Mindezt előrebocsátva azt kell mondjam, hogy a második és harmadik regény közötti stílusváltás ha indokolttá nem is, de számomra megbocsáthatóbbá teszi a kettes film számos rajongó szerinti vérfertőzését. Míg az Interjú-feldolgozás a végtelenbe kifeszített emberi lélek gyötrődését vizsgálta, A kárhozottak királynője rock sztárt csinál a melankolikus költőből, amit sokkal szórakoztatóbb (újra)nézni: a moralizálás-faktort minimumra tekeri, és meghagyja azt a múltnak, hogy optimistán tekinthessen a hedonista csapongásokkal teli jövőbe. Emellett önerőből szállít néhány emlékezetes momentumot (például Lestat közös hegedűjátéka a cigányokkal, vagy a gótklubbéli leszámolás), és vámpírkiálynőt csinál Aaliyah-ból, a forgatás után tragikus mód elhunyt r&b énekesnőből, akinél jobb szereplőválasztást utólag nehezen tudnék elképzelni. Mert hát mi is történik a sztoriban pontosan?

Lestat, a vámpír (Townsend) elunja a (vér)banánt, és miután elmormolja az örökbecsű „aki hülye, haljon meg” bölcsességet, magára csukja a kororsófedelet. El is lenne ebben az állapotban az Iphone hatszázhatvanhat eljöveteléig, ha nem remegnének bele kriptájának falai a mélyre hangolt búmetálba, amitől az öreg piócának magának is kedve támad írni néhány picsogós dalszöveget, a sorok közt üzengetve rejtőző fajtársainak. Ezeket a szövegeket amúgy, csakúgy, mint a banda számainak egészét, Jonathan Davis, a bevezetőben említett KoRn frontembere követte el, aki egy rövid jelenet erejéig a vásznon is tiszteletét teszi. A filmzenealbumon a vokálokat végül a Disturbed, az Orgy, Marilyn Manson és falkatársaik énekelték fel, aminek gazdasági okai is lehettek, ám a számok ettől talán még ütősebbek lettek. Visszatérve a történethez, az új életre lelt vámpír ördögvillázását nem minden fajtabelije nézi jó szemmel, ráadásul az őskirálynő, Akasha (Aaliyah) is szemet vet rá, hogy rabszolgaágyasává tegye. Dilemmája végeredményben megint csak saját emberségének megőrzése, vagy a féktelen fenevaddá válás közt csúcsosodik, csakúgy, mint Louis-é az előző felvonásban, ezzel húzva fel az empátia szivárványát a két film közt szétszakadó páros közé. De szép.

Egyértelműen másfajta stílust képvisel a Kárhozottak elődjénél, és ha ragaszkodunk hozzá, akkor igen, az egy komoly film, ez meg inkább a szórakoztató vonalat képviseli. Sosem tartottam ugyanakkor bűnnek, ha egy mozgókép pusztán örömteli perceket kívánt okozni, amivel egyértelmű Lestat-i jegyeket erősítem a kényszeredetten földbedöngölős Louis-félék helyett. Ráadásul a Vámpírkrónikák második mozis (denevér)szárnypróbálgatása sem mentes a mélyebb mondanivalótól, és a fanyalgók szerintem csak azt vethetik a szemére, hogy tapasztalatlanabb rendezője miatt ez nem tudott kellőképp átszűrődni keletkezésének minden képkockát átható korszellemén. Tény, hogy akit nem fertőzött meg a rockzene azon periódusa, ami a történet ereiben zakatol, annak A kárhozottak királynője aligha tud többet nyújtani egy elhibázott folytatásnál, ami machetével szelektált forrásanyagának oldalai közt. Ennél az Interjú a vámpírral időt állóbbat tudott mondani, amikor a traumák természetéről értekezett, de igazságot egyedül a néző tehet, amikor leül a képernyő elé és eldönti: bulizni akar inkább, vagy a régi sebeket feltépni?

Még több bemutató

Vissza a főoldalra