Vámpírnak lenni szívás: Interjú a vámpírral bemutató

Duplaelemzésünk első felének tárgya Anne Rice Vámpírkrónikáinak első három kötetéből készült két film, az Interjú a vámpírral (1994) és a Kárhozottak királynője (2002). Az Interjú, amiről kijőve édesanyám első mondata az „úgy éreztem magam, mintha két oldalról dugnának” volt, mely mondás bekerült a „Dolgok, amiket sose mondja a gyerekeid előtt” című virtuális gyűjtemény halhatatlan idézetei közé. Az, hogy mit kerestem Neil Jordan horrorfilmjén a moziban tizenkét évesen már más lapra tartozik; mondjuk arra, hogy az Interjú a vámpírral nem horrorfilm, mint ahogy a Kárhozottak királynője sem az… És akkor induljunk is el ezen a vonalon (a szülői alkalmatlanságé helyett).

Diszfunkcionális vámpírcsalád

A történet szerint a Brad Pitt által megformált Louis felesége és újszülött gyermeke elvesztése után maga is kísértetként bolyong a létezés sivatagában, ami ebben az esetben a New Orleans-i mocsárvidéket jelenti. Pedig lehetne vidám is, ha nem Elliot Goldenthal síron túli dallamai kísérnék minden megmozdulását, de mivel a zeneszerző – egyébként hátborzongatóan gyönyörű – szólamai csak erősítik benne a láp mélyére rántó melankóliát, amikor teheti, hívogatja a kaszást. A halálról pedig sok mindent el lehet mondani, de azt nem, hogy süket lenne: Lestat (Tom Cruise agyaras-szociopata vigyora itt már előrevetíti a színész szcientológus jövőjét) opportunista mód lecsap a – férfiként sem tagadhatom -, bánatában még szívszorítóbban jóképű ültetvényesre, és új életet ígér neki. Louis-nak, mit szépítsük, kábé tökmindegy, így elfogadja az ördögi alkut: a lelke a naplementékért cserébe. Csakhogy kapcsolatuk – merthogy még az írónő sem tagadja, hogy olyan nevekkel, hogy Louis de Pointe du Lac illetve Lestat de Lioncourt ez bizony csakis több lehet a barátságnál – rossz csillagzat alatt születik. Élő(halott) testamentuma ez annak a bölcsességnek, hogy együtt lakva ismerszik meg az ember: Lestat válasza a vámpírlétre az erotikába oltott féktelen mészárlás, amivel Louis-nak képtelen feloldozást nyújtani fájdalma alól. Ugyanakkor Louis sem képes társa lennie Lestat-nak az egyéjszakás kalandok monoton láncolatához hasonlatos vérorgiákban, így mindketten egyre frusztráltabban élnek ebben a viszonyban. Először Louis csalódik a sötét kalandorban, aki beígérte neki a tutit, majd megfosztotta a jövőjétől; a szuicid jövőtől, amiben szenvedése testének széthullásával együtt vált volna semmivé, hogy helyette a vámpírlét kőbe vésse gyötrelmeit. De Lestat-ot sem teszi boldoggá partnerének állandó moralizálása és egyértelműen megfogalmazott vádaskodása, így azt teszik, amit a legtöbb széthullásközeli, előre menekülő partnerkapcsolatban szokás: csinálnak egy gyereket.

Brad Pitt új szemfogaitól még nem tudja rendesen becsukni a száját

Biszexuális pedofilia

Hogy hogyan? Természetesen testnedveik cseréjével, vagyis ebbe a kontextusba átültetve az ember-gyermek vérének kiszívásával, majd sajátjuk, pontosabban Lestat-é megitatásával. Ezzel téve őt az… apává? Anyává? Ugyanazon nemek házasságon kívüli kapcsolatánál, amit a társadalom többi része vasvillával és fáklyákkal üldöz, teljesen mindegy is. A lényeg, hogy Claudia (Kirsten Dunst) végre olyan irányba billenti viktoriánus androgünjeink dinamikáját, amivel egész vidáman vészelik át az elkövetkezendő harminc évet. Lestat elégedett, mert anya (Louis) végre boldog a gyermekkel, ám a testi felnövésre képtelen, még mindig gyermeklány-koporsójában alvó Claudia megkésve bár, de kamaszodni kezd. Először is beleszeret Louis-ba, majd egyéb olyan vágyak ébrednek benne, amiket a (vámpír)természet elvett tőle: változni szeretne, felnőni, és hát explicit módon kifejezve… nagyobb melleket. Mindez persze lehetetlen, ami újranyitja a brutalitás három évtizeddel azelőtt lezárt szelencéjét. Ezúttal azonban Louis depressziója találkozik a lány tettvágyával, aminek Lestat látja kárát, amikor először átvágott torokkal, majd felgyújtva szenderül jobblétre. „Megszabadul az ember-lét fájdalmától az, aki elállatiasodik”, vallotta az angol költő, Samuel Johnson, ugyanakkor mit követel a család, ha nem a féktelen vágyak feláldozását a konszenzusos biztonság oltárán? Lestat tehát jogosan veszi rossznéven többszörös kiiktatását, amikor mégis visszatér, és bár bosszúját egy újonnan megismert vámpír, Armand (Antonio Banderas) teljesíti be, Claudia odavész. A történelem tehát ismétli önmagát, Louis-t megtalálja a végzete, emberként innen indult, ez elől menekült, vámpírként pedig újra kell élnie legnagyobb traumáját. És ez baj.

Veszedelmes játékbaba

Nincs jövő

Baj, márpedig a filmé, és emiatt a nézőé is. Merthogy bármily grandiózus alkotás is az Interjú a vámpírral, remek maszkokkal és alakításokkal, végül amire kifut, az nem más, minthogy szülőként elveszteni egy gyereket igen szar ügy. A vérivás aktusa a végtelen idő tükrében semmivel sem magasztosabb, mint hajnalban bemenni a McDonald’s-ba két sajtburgerért és egy pohár kóláért, ami a nappalokat kihagyó állandó éjszakázást nézve a végtelen másnaposságot vetíti előre. Ebben a lelkiállapotban keresi egy halott férfi az élet értelmét, de először az értelmet veszítette el, aztán az életét, így magányosan éli napjait a már akkor hajléktalanok által elözönlött San Francisco-i garzonban. Ebbe a sehová sem kifutó fél-létbe avatja be az őt célkeresztjébe állító újságírót (a River Phoenix halála után cast-olt Christian Slater), majd jöhet a stáblista. Lehangoló? Nem mondod! A készítők is így érezhették, mert egy meglepő csavarral és a Guns ’n Roses zenéjével igyekezték menteni az összképet, hogy lehetőleg ne eret vágni magán kullogjon haza (vagy át a fürdőszobába) a néző, de összességében a Vámpírkrónikák első felvonása filmes élményként összerogyott saját egzisztenciális súlya alatt. Ezt azért tartom szomorúnak, mert hangulatát, egyediségét és nem utolsósorban kivitelezését tekintve a mai napig helytálló alkotás az Interjú, de valahogy mintha nem tudta volna eldönteni, hogy sorozat akar-e inkább lenni, vagy a végtelenben visszhangzó, egyszeri segélykiáltás. Anne Rice eddig tizenkét regénnyel bővítette a történetfolyamot, így én azt hiszem, megkaptam a válaszom.

Legközelebb, a folytatásban pedig az MTV kétezres-évekbeli üdvöskéivel együtt kárhozunk el.

Még több bemutató

Vissza a főoldalra