Bocsáss meg, hogy ebbe a világba rángattunk, hogy meghalhass – köszönti az újszülött John Petersont a világban édesapja, Willis, amiből talán nem túlzó levonni a következtetést, hogy annyira nem várta a kicsit. Egyúttal e nem túl felemelő szavakkal kezdődik a fiút felnőttként alakító Viggo Mortensen mélyen személyesnek ható első rendezése, ami a több szinten értelmezhető Zuhanás címet kapta.
A fellegek felett folytatódó alkotásban már a Lance Henriksen briliáns alakításában megelevenedő idős apával találkozunk, aki amellett, hogy erősen szenilis, még végtelenül kiállhatatlan is. Az egyébként pilótaként dolgozó fiú nem kis érzelmi áldozat árán igyekszik maga mellett, felvigyázás alatt tudni felmenőjét, amitől az rosszabb pillanataiban hangosan és élesen zárkózik el.
John családja különböző stratégiákkal kezeli Willis verbális mélyütéseit. Férje, a hawaii-kínai származású Eric katonásan tűri az öreg homofób megjegyzéseit, és igyekszik tompítani azoknak élét közösen nevelt kislányuk, Mönica számára. John Laura Linney által játszott húga az ignorálás művészetét fejlesztette tökélyre, és a legvérforralóbb monológokat követően képes a legártatlanabb témákkal folytatni a beszélgetést. John pedig mindent lenyel, a kérdés, vajon meddig.
Zuhanás a demenciába, az öregedésbe, a halálba. Az anya, majd nevelőanya elvesztése után zuhanás a szerető otthonból. Zuhanás az elvárt normalitásból, a törékeny apai elfogadásból egy másik férfi karjaiba. Múlt és jelen kart karba öltve bontakozik ki a majd’ kétórás játékidő során, ami ha le is lassul helyenként, rendre indokoltnak tűnik az adott jelenetsor kitartása. A közös életet egy New York állambéli farmon kezdő család képe éles kontrasztot alkot a felnőtt, önmagát megtaláló John Peterson világával. Utóbbi az óceán végtelenségével a kiszabadulás érzését erősítette bennem, míg a származási otthon, bár erdőktől körülvéve, szemkápráztató miliőben fekszik, a fájdalmas emlékek miatt mégis zárványos. A fiatal Willis sem volt éppen könnyű eset, de az ő korai élete csak néhány pillanatra villan be, majd az emlékeivel együtt homályosodik el; elvégre nem családfát kutatunk.
A szülő-gyermek viszonynál talán kevés bonyolultabb érzelmi szövevényt képes az élet gubancolni, én pedig gyanítom, hogy Mortensen sem véletlenül nyúlt ehhez a témához. Ehhez biztos kézzel választotta ki és irányította színészeit, akik közül a felsoroltak kivétel nélkül rendelkeznek, mondjuk, akkora rutinnal, hogy nehéz lett volna velük melléfogni, és a többiekre sincs panaszom. Ami azonban megfogott a Zuhanásban, az a hangulata, és az az egészen különleges érzelmi hatás, amit gyakorolt rám. Nagyon érzékenyen ugyanis felvillantja azt szépséget, amitől elviselhetővé válik a szereplők, no meg úgy általában a világ fájdalma – ne tessenek nagy dolgokra gondolni, egy rövid montázs a megfelelő pillanatban egy zöldellő rétről vagy az óceán hullámairól bőven elég, és tökéletesen működik.
Ráadásul a végére a zuhanás metaforáját is sikerült úgy felhasználni, hogy az épp ellenkező érzetet keltsen, mint amit jelent. Így bár diszkrét kell maradjak a pontos miértekről, úgy keltem fel a székemből, hogy igazán szép élménnyel gazdagodtam. Különleges dolog ez egy olyan filmtől, amelynek a játékideje java részét egy trágár vénember dominálja, vagy legalábbis próbálja. Azt hiszem, a Zuhanás üzenete sokkal inkább a felemelkedésé tehát, és velem minden álságos szentimentalizmus nélkül hitette el, hogy ez lehetséges. Erős rendezői debütálás.
Cikkem eredetije az Ekulturán olvasható: Zuhanás – ekultura.hu