Wonder Woman 1984 (WW84) kritika

Az új Wonder Woman WW-vé rövidítése több szinten is áthallásos. A film 2017-es debütáló epizódjának java az első világháború (World War) idején bonyolódott, a 84-es szám pedig a kihalni nem tudó nosztalgián túl utalhat George Orwell 1984-ére, felvillantva egy esetleges párhuzamos, elnyomó dimenzió lehetőségét. Persze az sem kizárt, hogy DC legújabb Csodanő-filmje pusztán 1984-ben játszódik, abban az évben, amikor tán már a hidegháború is olvadásnak indult. Mire utal tehát a WW84-re rövidített cím? Nos, aki nem szereti a dolgokat túlagyalni, az nyert.

Egy szó mint száz, 1984-ben járunk; ez a korszak sokkal színesebb-szagosabb az előző rész sárban német frontokon átgázoló barnászöldjénél, no meg divatosabb is, így aztán nem idén fogjuk megtudni Hollywood-tól, mit szólt Princess Diana Diana Prince (Gal Gadot) a nácikhoz. A színeknél maradva a fehér nő sárga lasszóval színkombináció egyébként sem biztos, hogy szerencsésen illeszthető a szisztematikus üldöztetés szimbólumrendszeréhez, ám a nyolcvanas éveket többnyire rózsaszín szemüvegen át szemléljük mostanság. Oda helyezni a történetet kétségtelenül veszélytelenebbnek tűnik.

IMAX-pillanatok (forrás: Internet)

A történet szerint Diana magányos küldetéstudattal tengeti éveit Washingtonban. Amikor nem múzeumi teendői kötik le, a világ apránkénti megmentésével foglalatoskodik, ám esténként egyedül hajtja álomra fejét; az életét hősként feláldozó Steve Trevor (Chris Pine) hiányát egy amazonokkal teli szigetről érkező nő szívében lehetetlen, az ágyában pedig láthatólag felesleges lenne betölteni. Egyetlen, meglehetősen friss barátsága a félszeg Barbarához (Kristen Wiig) köti, aki a felszínnél leragadva csodálattal vágyja WW magabiztos eleganciáját. Kettesükhöz csatlakozik a dramaturgiában Maxwell Lord (Pedro Pascal), a piramisjátékát építgető tévéreklámarc, illetve amatőr régész, mitológus, kultúrantropológus, tudomismi: lényeg, hogy a háttérsztori szerint egész életét a Dreamstone nevű kívánókő megszerzésére tette fel. A kő képes arra, hogy valóra váltsa aktuális hordozójának egy kívánságát, ám viszonzásként el is vesz tőle valami fontosat – csalással nem lehet nyerni, üzeni a film. Lehet, de nem szabad, üzenik vissza (a nem csak) az orosz olimpikonok…

Míg Diana véletlenül életre hívja Steve-et, Max és Barbara lassan, de biztosan szabadítják el a káoszt, vagyis az első órában pusztán építkezünk afelé, hogy a kataklizma egyáltalán bekövetkezhessen. Patty Jenkins rendező, aki az első felvonás mellett a 84-et is jegyzi, mintha azt mondta volna: ha már a két és fél perces trailer az új trend, a teljes mű legyen legalább két és fél órás! És lőn… Unalmasnak azért nem nevezném a nyitányt, de a félidőre már nagyon vártam, hogy fokozódjon a nemzetközi helyzet. Szerencsére a fokozódás – talán mert a történetet ezúttal nem Zack Snyder (300, Az igazság ligája) szállította – végre nem a „jön egy csúnya nagy szörny akit agyon kell gyakni” katarzisban csúcsosodik, sokkal inkább helyezi fókuszát a pozitív értékekre és az emberiségbe vetett hitre. Megkockáztatom, az összkép ragacsosan szirupos és giccses, de mivel ez valójában egy némileg megkésett karácsonyi (házi)mozi, leteszem a hokiütőt. Bár jég szívemet annyira nem tudta felolvasztani, mint amikor legutóbb Diana egymaga indult neki a német frontvonalnak, a tavalyi év után tényleg többre volt szükségem üres adrenalinfröccsnél (TENET, hiába okoskodtál), 2021-nek pedig talán nem túlzás kijelenteni, hogy hatalmas elvárásokkal indulunk neki. És nem kizárólag filmes fronton.

Tudom, hol laksz és wonderful, ahogy fenekelek (forrás: Internet)

A látványt dicsérni jelen esetben a klisélexikon első oldalának idézésével lenne egyenértékű, azt azonban nem szégyen észrevenni, milyen stilizált a nyolcvanas évek ábrázolt világa. Mintha tudatosan kívántak volna a dizájnerek kiragadni a jelenből, sőt, még az egyre ködösödő, jónéhányunk által megélt múltból is. A mitikus, vagy még inkább mesei vonal számomra tetszetős, de biztosan akad köztünk, aki szívesebben izgulná végig valamiféle technoterror fenyegetésének legyőzését. Gadot, aki negyedszer játssza el Dianát, számomra tökéletes a szerepre, és szinte teljesen mindegy, kit milyen okból vág gyengéden falhoz, amíg teret kap a kibontakozásra. Egyszerre tűnik érzékenynek és bivalyerősnek, simán viszi a hátán a produkciót, pedig a többi főbb karaktert alakító színészre sem lehet egy szavunk sem, egységesen hozzák az ilyen kaliberű nevektől elvárható magas színvonalat. A főhősnőre visszatérve időnként komikusnak hathat a vállakat-combokat szabadon hagyó páncél, de bármiféle szexizmust ráhúzni hülyeség lenne: inkább érzem benne a szépség (a keretek közt megengedett) ünneplését, mint a fétistárgyiasulás felé húzást. Kívánom, hogy a legelfogultabb radikálisok se kívánjanak zsákot húzni rá csupán azért, mert a szemnek is jól esik.

Konklúziót vonva összességében élvezetes pillanatokat nyújtott az új Wonder Woman, nyugodt lélekkel hagynám Jenkins-re az új Star Wars-film dirigálását. Viszont ha van rá mód, adjuk meg a WW84-nek és magunknak egyaránt a nagyvászon nyújtotta élményt – nem csupán szegény filmipar miatt, aminek bevételei állítólag nyolcvan százalékot zuhantak 2020-ban, hanem szépsége, igyekezete, és didaktikájában is szívdobogtató mondandója miatt. Hogy mikortól tehetjük ezt pontosan, az jó kérdés, mivel eredetileg december 26-ától lett volna lehetőségünk megtekinteni, streaming-elni pedig az HBO Max-on keresztül tudja, aki tudja. Mindenesetre bízom benne, hogy talán lassan mozizhatunk a melegítőgatyánál elegánsabban kiöltözve, mely tény nem kevésbé ígérkezik léleksimogatónak, mint a film maga. Értékelésem: négy csodalámpa az ötből.

Még több bemutató

Vissza a főoldalra