Tenet – eljött a palindrom-forradalom?

Christopher Nolant korunk egyik nagy mesemondójának tartom, amolyan patakvér-fétist nélkülöző Quentin Tarantinónak, aki néhány évente jelentkezik egy szerzői filmmel, és sosem fenyegetett, hogy a tizedik installáció után szögre akasztja a csapót (ezennel pedig meg is ugrotta e számot). Mindegy, hogy a Denevérembert álmodja épp új köntösbe vagy tusakodó bűvészekről szól, vízióit egyaránt kérlelhetetlen profizmussal dirigálja a vászonra – talán ezért (is) övezi kitüntetett figyelem minden egyes új alkotását. A Tenet mozis premierje abból a szempontból is különleges, hogy gyakorlatilag az összes kasszarobbantó premiert átsorolták jövőre, ráadásul Amerika előtt ülhetünk be rá a világ számos pontján, például itthon is.

Az arcom, amint épp a sztorit próbálom követni.

Nolan a második világháború után (Dunkirk) ráadásul visszatért a tudományos fantasztikum világába, amivel karrierje során eddig is számos alkalommal kokettált. Ha nagyon oda kellene tennem a Tenetet a rendező egy korábbi produkciója mellé, akkor az Eredetet választanám, pusztán a valósághoz rendelt absztrakt koncepció arányát tekintve; ezt leszámítva az akciózást és az idő természetének vizsgálatát emlegethetném még, bár ez utóbbiak átívelnek az életművön. A történet szerint Főszereplőnek nevezett főszereplő (John David Washington) meghívást kap egy titkos szervezetbe, hogy megakadályozza a harmadik világháborút, vagy valami rosszabbat. Ezt a negatív erőt vélhetőleg az orosz fegyvernepper, Andrei Sator (Kenneth Branagh) képviseli, akiről túl sokat mondanom illetlenség lenne – legyen elég annyi, hogy elhidegült felesége (Elizabeth Debicki) kényszerű szövetségre lép a Robert Pattinson által segített hősünkkel, hogy önmagát és kisfiát kiszabadítsa a szadista férfi karmai közül. Főszereplő tehát küzd a nőért és a világért, miközben próbálja felgöngyölíteni az alvilági hatalmak által manipulált szövevényes szálakat.

Már most szeretném felvállalni, hogy szerintem a király meztelen. Egyrészt a korhatáros besorolás mindjárt az elején jókora bakit kölcsönzött a filmnek, amit a kedves érdeklődő fedezzen fel maga (egy vasútállomáshoz kötődik). Másfelől  már a kezdő képsorok beavatási szertartását sem tudtam követni, ezután pedig annyi szóbeli expozíció zúdul ránk (a java Pattinson szájából, aki egyértelműen főleg ezért van jelen), hogy azt észben tartani is nehéz, nemhogy készítőként feszültséget építeni köré. A hozzám hasonló, egyszerű lelkeknek mentőövként bedobja az egyik szereplő, hogy ne is akarjuk érteni a miérteket, ám azért nem lett volna hátrányos, ha az ábrázolt világ szabályai egyértelműsítve lettek volna, nem csupán kifogásként jelennek meg a sztori pörgetéséhez. Nem tartom kizártnak, hogy néhány újranézést és alaposabb elemzést követően jókora ahá-élményekkel szolgál a film, de az így elsőre az érzelmeimet érintetlenül hagyva dübörgött végig rajtam. (Frissítés: azóta valóban többen elmagyarázták a történet saját farkába harapó kígyó-jellegét).

Orosz pszichopaták – pszichopata oroszok

Tovább megyek: ha a Tenet választott volna egy tiszta vonulatot, miszerint kémfilm vagy az agyból lufiállatkákat csavaró science fiction szeretne inkább lenni, vélhetőleg sokkal koherensebb munka születik. Teljesen egyet tudok érteni azokkal a kritikus hangokkal, melyek szerint epizodikus formában vagy akár hosszabb játékidővel sokkal többet mutathatott volna magából ez az univerzum. A megmutatás pedig nagyon hiányzik: ha valaki a vászonról a képembe mondja, hogy nagyon ijesztő dolgok fognak történni, azzal nézőként nem tudok mit kezdeni. Lássuk, csak a szememnek hiszek! Ezen túlmenően, magánvélemény ugyan, de kihagyott ziccernek tűnik a címbéli palindromhoz hasonló történetvezetés is, amit a zseniális Időhurokban láthattunk. Ehelyett James Bondra hajazó megoldásokat (gonosz oroszok, nyílt tengeri száguldás közbeni tárgyalás), zavaros karaktermotivációt (Tulajdonképpen miért akarja a protagonista megmenteni a nőt? Az antagonista pszichopata, istenkomplexusos, esetleg radikális környezetvédő?) és nolanosan emelkedő téteket kapunk. Ó, és egy nem hiszem, hogy szándékolt fejbólintást Van Damme Időzsaruja felé.

– Srácok, melyik részét forgatjuk most a sztorinak?
– Senki sem szereti az okoskodókat, Jenkins…

A színészi játék és az akciójelenetek kívánnivalót ugyan nem hagytak maguk után, de szerintem kiemelkedőt sem hoztak, mint ahogy az Eredet térhajlítós vizuális megoldásaihoz hasonló újításokra sem számíthatunk. Itt most valahol máshol volt a hangsúly, de ha a fene fenét eszik, sem tudok rámutatni, hogy hol. Talán az „egy gyermek sorsa egyenlő a világ sorsával” típusú rejtett üzenetek közvetítésén, vagy a grandiózus dramaturgiai ív felvázolásán (ami szerintem nem sikerült zökkenőmentesen), esetleg az idő természete feletti merengésen… nincs rossz megoldás, csak tapogatózom. Akárhogy is, bár messze nem hibátlan, de hamisítatlan Christopher Nolan-filmet kaptunk, ami már puszta bemutatásával is úttörőként viszi a zászlót a 2020-as moziévben. Még zenei fronton is csak a stáblistánál tűnt fel Ludwig Göransson igazoltatása a Csillagok között alatt orgonájára dőlve elbóbiskoló Hans Zimmer helyett, akinek munkája méltó a direktorral rendre kollaboráló idős mesterhez. Minden adott volt tehát a panteon további öregbítéséhez, ám – egy sci-fi klasszikusból, a Szárnyas fejvadászból idézve – mégis félő, hogy a Tenet pillanatai elvesznek majd az időben, akárcsak a könnyek az esőben.

(A cikk eredetije elolvasható az Ekulturán: http://ekultura.hu/2020/08/27/tenet)

Még több bemutató

Vissza a főoldalra