A Reszkessetek, betörők! az a film, ami még az ünnepi szezonban is tömegeket vonultatna az utcára, amennyiben elmulasztaná valamelyik kereskedelmi csatorna levetíteni. Az a film, amiben se Joe Pesci nem trágárkodhat, amikor légpuskával lövik telibe a golyóit, se a látványán felszisszenő félrészeg családfő, mert a mellette kucorgó Kevinke még a végén szenteste tanulna el valami profánságot. Az a film, amiben minden magyar család kedvenc angyalarcú szociopatája alakítja az Ifjú Fűrészt, akit Michael Jackson állítólag egyedüliként nem molesztált a vele valaha együtt dolgozó gyerekszínészek közül. Nincs ebben persze semmi meglepő: a látottak alapján a kis csirkefogót tényleg baromi nehéz fülön csípni.
Chris Columbus idén harminc éve, 1990 február tizennegyedikén kezdte el forgatni klasszikusát, a Bálint szerelemittas napjára mégsem utal semmi a Reszkessetekben, talán a nedves banditák elnevezésén kívül, amit a szinkron vizesre finomított. Bár érdekes ötlet lenne az angol címén Home alone, vagyis Egyedül, otthonként futó mű újraforgatása az idén negyvenéves Macaulay Culkin-nal, a pizzának egész sor dalt szentelő egykori gyerekszínész mostanában csupa olyasmivel töltheti az idejét négy fal között, amiket nehéz lenne sikeresen celluloidra adaptálni (és akkor örülhetünk, hogy a kamaszkorát átugrottuk). A bőrszínek diverzitását is felróhatjuk a készítőknek, így ha majd egy esetleges megújítás a betörőket mexikói, illetve fekete rasszúra cseréli, végre a jogvédők is elégedetten hátradőlhetnek. Azonban amíg ez bekövetkezik, mi csak foglalkozzunk az eredetivel.
Kevin (Mac Culkin) otthon felejtődik Chicagóban, a McCallister-ek hatalmas kertvárosi házában, miután (a gyerekek számából ítélve mormon) családja rohamtempóban kényszerül a reptérre száguldani. A Joe Pesci és Daniel Stern alakította, környéken ólálkodó banditák kiszemelik az üresnek hitt kérót, mire a gyerek brutálisan megkínozza őket, ám mielőtt bosszút állhatnának, a környék bugrisa lapátjával mindkettejüknek betöri a koponyáját, ami természetesen nemhogy halállal, de még vérzéssel sem jár. Közben anyu (Catherine O’hara) hazaér, a néző remélhetőleg megtanulta az összetartás és a szeretet fontosságát, jöhet a vége, főcím. Ha valakit érdekel, hányszor kellene elpatkolniuk a nyomorult rablóknak tortúrájuk során, nyugodtan számoljon utána. Amúgy hatszor.
A film sikerét sokan, sokféleképpen magyarázták már, mondanom sem kell, mind tévesen. A megoldás pedig felettébb kézenfekvő: tömve vannak a plázák, az utak nemkülönben, az idő meg vagy azért pocsék, mert karácsonykor nincs hó, vagy azért, mert van. Az ember rohangál kaja meg ajándék után a család számára, akiknek java részével legszívesebben szóba se állna, de legalábbis nem három napba sűrítve. A halmozottan szerencsétlenek ráadásul nagyobb országjárást rendeznek, mint a tatárok, miközben beverik az utolsó koporsószegeket a még szilveszter este letett, idén természetesen megújítandó fogadalmakba (nem iszom annyit, lefogyok tíz kilót). Hozzáadott szemétségként ráadásul mindezt kötelezően átérzett boldogsággal kényszerülünk végigcsinálni, hiába élvezzük az egészet nagyjából annyira, mintha tüskés buzogányt forgatnának a hátsónkban. Amikor végre lerakjuk a nevezett hátsót otthon a kanapéra a tévé elé, az ott sugárzott, csillámpapírba csomagolt szadizmus ilyenkor az egyetlen igazi stresszoldó. A pelyhesszőke rablónyúzó éppen ezt nyújtja számunkra.
Annyi lélekjelenlétünk azért legyen, hogy amennyiben csemeténk mellettünk kacarászik a vállaltan Kengyelfutó gyalogkakukk-rajzfilmekre hajazó erőszakorgián, árnyaljuk számára a tanulságokat, különben a gézengúz utódunk könnyen medvecsapdák kihelyezésével ütheti agyon az időt a téli szünetben. Igazi szakértőnek tűnünk majd, ha beavatjuk, hogy a ház valójában kívülről került csak lefilmezésre, a stáb valójában nem fért volna el benne, így egy közeli gimnáziumban építették fel annak mását a felvételekhez. Tegyünk nyugodtan úgy, mintha akkor vennénk észre, hogy a belbecs csupa zöld és piros berendezési tárgyból áll, mintha csak a Télapót kívánta volna csapdába csalni a ragadozó gyermek. A hó sem hó ám, csak mondom, hanem burgonyapehely, ami szépen mutat ugyan, de a szaga hamar a nagyi töltött káposztájáéval kezdett vetekedni – áldozatos munka a forgatás, a Warner Brothers ki is száll belőle, amikor a költségvetés átlépte a kiosztott tíz millió dollárt. Szerencsére a Fox meglátta a fantáziát a projektben annak ellenére, hogy az akkor csúcson lévő John Candy mellékszereplését leszámítva nem szerepeltek sztárok benne.
Most, hogy mindezt tudjuk, nézzük is meg a Reszkessetek betörőket bátran, persze szigorúan csak a második részig – utána már úgyis alszik a gyerek, nyugodtan áttérhetünk a Fűrészekre.