A bűvös hármas
Szabályt hoznék arra, hogy mit hívhatunk trilógiának, és mit nem. Trilógiának nevezni valamit afféle kitüntetés lenne, vagyis ha a készítők hozzácsapnak két folytatást az eredeti műhöz, az még nem jogosítaná fel alkotásaikat automatikusan a címre. Hadd citáljam ide mindjárt ide a Mátrix-ot, ami amíg meg nem kapja negyedik epizódját jogosan kiált összehasonlításért. Neo és barátainak megpróbáltatásai számomra érthető és elfogadható módon gyarapodtak hármas egységgé (Animátrix, te most nem létezel); az első rész végén hősünk hadat üzent a gépeknek, jöhetett egy nagy csata középen, majd a szálakat elvarró záróakkord. Hogy ezen ígéret valóra váltása közben folyamatos minőségi lejtmenet közepette rázták ki a nézőből a Wachowski fivérek nővérek a lelkesedést, az már más lapra tartozik, a párhuzam a fekete vámpírvadász kalandjaival ettől még tagadhatatlan.
David S. Goyer forgatókönyvíró aztán tud indítani! Technóra véresőben tocsogó vámpírok tömeges lemészárlása. Prágai katakombában rabul ejtett, majd röhögve gyilkolászásba kezdő mutáns. Piramis mélyéről előtörő ősvámpír, majd autós üldözés. Hogy a folytatás mennyire tud ütős maradni, abban úgy tűnik, a rendezőké a felelősség oroszlánrésze – ezt abból gondolom, hogy épp Goyer dől saját kardjába a harmadik epizód direktori székéből… De ne szaladjunk ennyire előre.
Hogy miért praktikus földig érő bőrdzsekiben és napszemüvegben osztani a halált, arra talán csak a kor divatja (vagy az eredeti Marvel-es Penge-dizájn) képes feleletet adni. A félvámpír Wesley Snipes mindenesetre maximum egy pörgőrúgás kedvéért hajlandó megválni ruházatától (sőt, a napszemüvegtől még olyankor sem), aminek lehet némi köze édesanyja vámpírok általi korai elvesztéséhez. ’68-as Dodge Charger-én, a fétisparti-cuccokon és a különféle robbanó-vágó-golyószóró alkalmatosságokon kívül hősünk nemigen ragaszkodik senkihez és semmihez talán idős tettestársát, Whistlert (Kris Kristofferson) leszámítva, akire viszont már stipistopot mondott a tüdőrák. Komfortobjektumnak adja magát hát trükkös lenyúlásvédelemmel ellátott szablyája, hobbinak pedig az élőhalottak szimpla halottakká való redukálása, míg Penge vagy ellenfeleinek metszőfogai ki nem csorbulnak. A csatározás jó eséllyel el is húzódna a végtelenségig, ha nem lépne színre a nő, hogy felkavarja a mindennapok monoton fajirtását, és vele együtt nem keverednének protagonistáink a strigoi-világ belső csatározásaiba.
Kung-fu, bőrkabát, napszemüveg
A nyitányt szerintem simán elviszi a hátán Snipes pozőrködésbe oltott ugrabugrálása, illetve ahogy Steven Seagal-i mimikatárházát a megfelelő pillanatokban egy-egy diadalittas vigyorral feldobja. Ráadásul az első rész sztorija egészen fordulatosra sikerült (értsd: van neki), mi több még a címszereplő motivációja is erőteljes kérdőjelet kap egy ponton (hogy aztán SPOILER alaposan szétrúgja a még hátralévő hátsókat). Mind erre, mint a második fejezetre ráhúzható a „poposan dark” kifejezés, vagyis kap a néző vért és erőszakot bőven, de mivel a lekaszaboltak közepesen gagyi kompjúteranimáció közepette rögtön ruhástul elhamvadnak, a vér pedig strandbüfésen spórolósra higított eperszörphöz hasonlatos, láthatólag a Carrie báljelenetét nem ezek a filmek készültek lekörözni. A P2-t ráadásul az a Guillermo del Toro rendezte, aki a Pokolfajzattal (Hellboy) már felült az underground-szuperhősvonatra, és aki nem felejtette el szerződtetni kedvenc színészét, Ron Perlman-t (Alien 4, Sons of Anarchy stb. stb.) sem. A második nekifutást azért is tartom védhetőbb minőségűnek mondjuk a Mátrix: Újratöltvénél, mert bár ebből sem derül ki lényegében, hogy Eric Brooks-ból hogy lett Blade (talán majd később egy eredettörténet keretében pótolhatjuk), de a karakter (és ezen a ponton vesse meg magát, aki rosszra gondol) újabb árnyalatot kap megmutatván, hogy a gránitvonások mögött érző szív lapul. Mókás volt továbbá felfedezni Norman Reedus-t, a későbbi Walking Dead-beli Darryl „legszexisebb redneck” Dixon-t, aki nagydumás kamugépként mutatkozik be, Donny Yen (Ip-man) gyors történetbeli eltávozása pedig talán annak tudható be, hogy nem ért rá egyszerre szerepelni és akciójeleneteket is koreografálni. A vámpírgyilkos vérszívók elleni kényszerösszefogás ötlete nekem bejött, és az alapok biztosította azért nem Shakespeare-i drámát véleményem szerint ügyesen aknázták ki az alkotók. A filmzene az egyhez hasonlóan a hip-hop / rap / elektró vonalon mozog, ezúttal szintet lépve azzal, hogy a Spawn: Az ivadék rock / elektronika kombinációjához hasonlóan összeeresztették a két zsáner akkori húzóneveit egy lemeznyi közös potmétertekergetős vakerolásra. Nekem ebből a Massive Attack & Mos Def I against I-ja maradt meg a mentális toplistámon, a többi fejeltős, de hát ízlések és forgórúgások, ugye.
Negyven felett
Hiába minden harcművészet, a léc innentől megugorhatatlan; a 2004-es Penge: Szentháromságot már annyira áthatja az áporodott (Mátrix) bőrdzsekiszag, hogy egyenesen annak egyik főszereplőjéről, Trinity-ről kapta a rész alcímét… Teóriámat alátámasztja a prominens újoncként bemutatkozó Justin Timberlake-né Jessica Biel kényszeredett kilencvenesévek trip-hop / breakbeat-mániája, de ha ez a megfejtés nem tetszik, ám legyen: azért lett Szentháromság az epizód alcíme, mert itt Ryan Reynolds-szal kiegészülve hármasban történik a féregtelenítés. Valamiféle titkos megállapodásként amúgy mind a három Penge úgy százhúsz perc hosszúságú, de én azt sem bántam volna, ha ez az utolsót kicsit rövidebbre vágják – mondjuk úgy két órával. Ahogy a bevezetőben említettem, jó ötletnek tűnt a triló… sorozatban veteránnak számító David S. Goyer-t a rendezői székbe ültetni, aki hozta is a kötelezően erős rajtot, de valahogy az első harmad után mintha elfogyott volna a büdzsé és a lendület egyaránt. A kissé korosodó Blade maga szinte csak ténfereg a sztoriban, és még egy rendes elvarrást sem tudott kapni a végére minden értelemben kivérző karakter, a többiek pedig számomra teljesen érdektelenek voltak. A leszbi csaj az Amerikai Pitéből, mint vak tudós? Szerintem kivágták azokat a részeket, amikor kínjában elröhögte magát a dialógusain. Dominic „Prison Break” Purcell, mint ősvámpír? A fizimiskája még meglett volna hozzá, de hogy hogyan követte a popkultúra fejlődését egy piramis mélyéről, azt nehezen tudom felfogni. Ryan Reyonlds pedig nos, ugyanazt játssza, mint manapság az összes filmjében, vagyis két sorozat között benyög valami vicceset, vagy annak szántat (legalább most már sejtem, hol talált rá erre a vonalra). A Trinity talán nem meglepő módon akkorát hasalt az amerikai mozipénztáraknál, hogy a szemfogai beletörtek, és bár nemzetközi viszonylatban megduplázta a bevételeit, kicsit sem bánom, hogy nem próbálta senki reanimálni a(z ám legyen) trilógia holttestét.
Karót a szívbe
Nem, mert az nem hat, mint ahogy a kereszt sem; csakis az ezüst, a fokhagyma, a napfény, meg esetleg a Puffin lekvár öli a vérszopókat, ha találnak belőle az óceán mélyén. Amikor a vámpírfilmek igyekeznek felülírni a lefektetett mítoszokat, megmondván az aktuális „frankót”, arról mindig a lakásunkba érkező szakik jutnak eszembe: olyan még nem volt, hogy az egyik ne szólta volna el az előtte dolgozót. Innen eredhet a „nincs itthon már jó szakember” városi legendája, aminek legfeljebb annyi köze van Drakula kései leszármazottaihoz, hogy ennyi erővel a jó villanyszerelőkhöz hasonlatosan ők is létezhetnek: itt járnak köztünk, malterral borított kantáros nadrágban, mármint a szerelők – a vámpírokról fogalmam sincs. Annyi biztosnak tűnik azonban, hogy Wesley Snipes, a Fényjáró kötheti össze világukat, aki szintén nem szeretett számlát benyújtani az adóhatóság felé. Emiatt le is ültették három évre, aminek a javát leülte Pennsylvaniában, a maradékot pedig házi őrizetben töltötte (vélhetőleg leeresztett redőnyökkel). Így ért véget Penge története, amit az idő meg nem szépített ugyan, de legalább javarészt konzerválta, mint tipikus lenyomatát letűnt korszakának. Ha úgy tetszik, mint egy igazi halhatatlant.