Tűz, NE jöjj velem: Újjépíteni Paradise-t bemutató

Főkép

Ha az intelligenciahányados mértékére vonatkozó adatokból indulunk ki, megállapíthatjuk, hogy a világon sokkal több átlagos szellemi képességű ember él, mint ahányan a dolgok komplex összefüggéseit gyorsan meglátni képesek, köznyelven szólva intelligensek. Az okostelefont birtoklók aránya negyvenöt százalék körülire tehető, de ha a kibővített képességű mobilok számát is hozzáadjuk ehhez, az arány már hatvan százalék fölé kerül – néhány Google-béli kattintással bárki cáfolhat vagy megerősíthet. Konklúzióként tehát levonhatjuk, hogy az emberek nagy többségükben nem különösen intelligensek, viszont (többnyire okos) mobiltelefonjuk van. Feltételezésem szerint az ezen eszközökre költöző szociálismédia-alkalmazások fejlesztői felismerték, hogy a vitakultúra összefügg az IQ-mértékével, mely átkötéssel elérkeztünk az elsősorban a Facebook-on terebélyesedő véleménybuborékok szép új világához, ahol az algoritmus a felhasználó preferenciái alapján főleg olyan híreket dobál fel a hírfolyamon, amik megerősítik őt meglévő meggyőződésében. Csírájában fojtottuk tehát el a nézeteltéréseket? Dehogy! Sajnos(?) az ember figyelmét néha megköveteli a való világ, és ilyenkor a feloldatlan konfliktusok, úgy tűnik, még durvábban élesednek.

Vegyük például a globális felmelegedés kérdéskörét, amire háromféle válasszal találkoztam: vannak a tagadók, akiken kínomban röhögnék, ha nem lennék velük ezen a kopár Földön összezárva. A második körbe tartozók eleve elrendeltetettnek, szükségszerűnek tartják az emelkedő Celsius-fokokat, afféle véleményeket hangoztatva, mint „ha mi nem égetnénk gázolajat, megoldaná a természet”, és hasonlók. Végezetül vannak azok, akik a felmelegedést emberi tevékenységhez kötik, és szeretnének tenni a visszaszorításáért. Az első csoport nézeteire itt most nem szeretnék tételesen rácáfolni, mint ahogy kvalitásaim abban is korlátoznának, hogy egy vaknak verbálisan felvázoljam a látás élményét. A másodikkal talán tudok egyezkedni, mert ha elfogadjuk a felmelegedés (nem, nem változás) tényét, az emberi tevékenységet kiiktatva az egyenletből talán közelednek álláspontjaink. Végignézve Paradise tragédiáját, a hogyanokon érdemes vitatkozunk, nem a miérteken – a harmadik csoport tagjai biztos egyetértenének velem.

2018. november 8-án pusztító tűzvész nyelte el a kaliforniai várost, melyben nyolcvanöten meghaltak, ötvenezren pedig földönfutóvá váltak, lakhelyeik megsemmisültek. Az Oscar-díjas Ron Howard (Apolló 13, Solo: Egy Star Wars történet) rendezése ennek a Paradise-t, vagyis paradicsomot lángolva elnyelő pokolnak a szívéből tudósít, majd vezet végig a rehabilitáció felé vezető rögös úton. Az emberi hozzájárulás a tűzhöz tagadhatatlan, és nem csupán azért, mert az jó eséllyel egy rosszul rögzített magasfeszültségű vezeték miatt lobbant fel. A probléma az 1800-as években gyökeredzik, amikor Kalifornia őshonos fáit elkezdték építkezésekhez kivágni, mire a természet védelme érdekében az amerikaiak törvénybe iktatták, hogy a lecsupaszított területekre bizonyos mennyiségű cserjét kötelező ültetni. Ezeken a sűrűn beültetett területeken a fák aztán a szárazság és szél sajnálatos segedelmével akadály nélkül generáltak futótüzet, a többi pedig ismert.

Howard filmje megrázó, félelmetes képekkel indul: tömött autósorok próbálnak átvergődni a lángoló utakon, a levegő forró és fojtogató, a segítség kevés; az őszinte emberi reakciók önmagukban szívszorító, gyomorba markoló érvek a közös felelősségvállalás mellett. Például egy fiatal rendőr elindul megkeresni annak a nőnek a holttestét, akiről úgy tudja, rossz irányba indult el a katasztrófa kitörésekor, majd amikor – sérülten, de életben – látja viszont, magához öleli, és felzokog. Később egy évig követjük a rendfenntartó sorsát, és az nem lesz könnyebb; mint ahogy a többi Paradise-beli egykori lakóé sem, akiknek sorsán keresztül az újjáépítést szemléljük. Úgy is mondhatnám, hogy együtt élünk, lélegzünk a közösséggel a tűz után, aminek vize benzollal szennyeződött, vagyis még zuhanyzásra sem igazán alkalmas, és akiknek családjai adott esetben szétszakadnak vagy végül feladják, elköltöznek egy szebb jövőben bízva. Legkésőbb ezen a ponton felmerül, hogy egyáltalán miért lakna bárki olyan vidéken, ahol a tűzesetek kockázata jóval magasabb az átlagosnál? Úgy gondolom, nincs egyszerű válasz, a szülőhely az, ami, érzésekkel – szerintem legalábbis – értelmetlen vitatkozni. Biztonságunk egyébként számos előrejelzés szerint relatív, úgyhogy másutt sem dőlhetünk hátra.

Alapvető törekvésünk a környezetünk feletti kontroll megszerzése, vagy legalábbis meglétének illúziójának fenntartása: Ron Howard és a National Geographic Films mélyen ható, gondolatébresztő módon mutat rá ennek kihívásaira, a tőlük megszokott magas minőségben. Emellett a NatGeo a bevétel egy részéből segítő kezet nyújt az áldozatoknak, várhatóan ötvenezer dollárt juttat el a város lakóinak, további huszonötezret a kárenyhítőkhöz. Szép gesztus, hiszen ne feledjük, hogy mindennek tetejébe csapott le a koronavírus a világra.

Premier november 8-án, 21 órakor, reklámmentesen a National Geographicon.

A cikk eredetije az Ekulturán olvasható: Tűzvész után: Újjáépíteni Paradise-t – ekultura.hu

Még több bemutató

Vissza a főoldalra