Millennium-trilógia. Ace of Base. (Némi finn átfedéssel) a Múminok. Kapor minden ételhez. Spotify… Nekem ezek az első asszociációim Svédország kapcsán, és bár elképzelhető, hogy a kedves olvasónak az ABBA és az IKEA ugrik be elsőknek, de hogy a kísértetfilmek egyikünknek sem, abban minden bizonnyal egyezünk. Nem biztos, hogy a Valaki a túloldalon fog változtatni ezen az állítólagos egyezményen, de a fenébe is, megpróbálja, úgyhogy lássuk, vajon meghűlnek-e a zsebünkben becsempészett húsgolyók a vetítés végére, vagy csak az elvárásaink csillapodnak szobahőmérsékletűre.
A félárva, anyátlan kisfiú, Lucas (Eddie Ericksson Dominguez), az édesapja és annak barátnője új házba költöznek. Amit nem tudnak, az az, hogy az emlegetett hon valójában ikerház, és annak árnyékos oldala – meg-nem-lepetés! – sötét titkokat tartogat: néhány hónappal előttük a korábbi tulajdonosok elvesztették gyermeküket odabent. Amikor ezt írom, így is értem: a hatéves Kim, akit anyja egyedül nevelgetett, míg férje munkába járt, elveszett a házban, és többet nem került elő. Az új lakókra visszatérve: Fredrik (Linus Wahlgren), az apa hétközben egy másik városban dolgozik, így kisfia és Shirin (Dilan Gwyn), a barátnő társas magányban tengetik napjaikat, amit a szeretet / sorsközösség fordíthatna az intimitás felé, ha ezek az érzések képesek lennének szárba szökkenni. No és ekkor elkezdődnek a rémségek.
A semmiből előguruló labda. Kopogás a falon. A videón látszódó gyermek, aki egyébként nincs ott, ahol lennie kéne. Hirtelen becsapódó vagy épp lassan kinyíló ajtók. No meg az egyre szaporodó kérdések: az otthoniak miért nem kapcsolják fel soha a villanyt? És miért nem költöznek már el?! A Valaki a túloldalon szellemmoziként a klisélexikont lapozgatja, de ne legyünk igazságtalanok, hiszen száz négyzetméteren nehéz lehet eredeti megoldásokkal rémisztgetni úgy, hogy közben a már megismert és bejáratott eszköztárat kívánjuk új környezetben prezentálni. Még a testet öltő borzadály megjelenítése is jól felismerhető ötvözete korábbi celluloid-rémálmoknak – hangjában a Pitch Black, bármelyik zombifilm, és az Átok jegyei a legszembetűnőbbek, a külsejéről pedig nem sokat lehet, illetve a diszkréció okán illendő szólnom.
Ellenben, amit az ötletek kiagyalásán megspóroltak az írók, befektették a hangulatépítésbe; ugyan nem tűnik lehetetlen feladatnak kilencven percig fenntartani a néző figyelmét a székből kiugrasztó frászhozást (egyszer még hangosan fel is „teringettéteztem”), a hosszan kitartott, magas-mély hangszíneket vegyítő szólamokkal súlyosbított libabőröztetés, no meg Lucas nevelőanyjának a furcsaságok utáni nyomozásának szálbontogatását ötvözve, de ezt legalább korrektül „lehozták” a készítők, ahogy felénk mondani szokás. A filmnek ezen dimenziója tehát, ha nem is kiemelkedően, de korrektül működik. Oké, merülhet fel a kérdés, de van még más is? Nos, főleg más van.
Vizsgáljuk meg a történetet egy új szemszögből. Adott egy ikerház, aminek az egyik oldala világos, a másik sötét. Él benne egy család, ahol apa sosincs otthon, anya pedig egész napokat tölt kettesben gyermekével. A gyermek eltűnik a házban, a páros pedig szétszakad. Új család költözik a helyükbe, nagyon hasonló felállásban, ám ezúttal egy csavarral: a nő nem vér szerinti szülője a gyermeknek, apa viszont ugyanúgy hétvégi nevelő, mint jó eséllyel korábban. A kicsi és a nő, bár nem ellenségesek egymással, viszonyuk bensőségesnek aligha nevezhető. A nőben, amikor a gyermeket veszélyben érzi, feltámadnak az anyai érzések, ám az apa még hibáztatja is: talán éppen te akarod bántani a gyermekét. Honnan tudhatná, hiszen sosincs otthon…? Ebben a páros pszichózisban a gyermek, akit egyszer már elhagyott az anyja, kallódni kezd, és csupán arra a személyre számíthat, aki valójában idegen számára, hogy bebizonyítsa, nem mondanak le róla újra. A házban az egymásra találás egyszer már csődöt mondott, ott egy gyermek eltűnt, ha tetszik, elkallódott, de ennek romjain, tanulságán Lucas és Shirin még megmenekülhet. A napok látványosan telnek – erre a dátum kiírásával emlékeztetnek a készítők –, és amíg nem történik közeledés, addig távolodás zajlik, ami a legszorosabban vett értelemben ijesztő. Nézzék meg a lezárást, és mondják, hogy tévedek. Na kivé alakul át a szörnyeteg? Valaki a túloldalon… kettős cím, mindössze ennyit mondok.
Amit a svédek összehoztak, az borzongatásból közepes, ám történetmesélésből egészen jó. Összességében zavarba ejtő, furcsa keveréke ez a szociológiai tanulmánynak és a horrornak, amit nagyon jólesik fejtegetni. Ebben pedig feltétlenül túlmutat pályatársainak zömén.
Cikkem eredetije az Ekulturán olvasható: Valaki a túloldalon – ekultura.hu