Szirmai Gergő és a #metoo ötven árnyalata

Szirmai Gergő

Egy lovam sincs, yo, de ha lenne még egy seggem, kettőt is megülnék vele – valahogy így tudnám összefoglalni a népszerű vlogger, Szirmai Gergő Metoo-mozgalomról szóló előadását, amit néhány napja alkalmam nyílt meghallgatni. Amikor egy filmkritikust (oké, utazós csatornát is futtat) felkér egy multicég, hogy férfiként mondjon bölcseket a főleg azért nőket magába olvasztó Metoo-ról, az már önmagában indukál némi szemöldökráncolást. A kérdéshez, hogy Gergő miért vállalta el a nevezett megbízást nem szeretnék kizárólag anyagi okokat társítani, feltételezett motivációim inkább a szereplési vágy és a Szirmai-brand filmokosból életokossá való átcímkézése körül keresendőek.

Hogy tovább fűzzem az első mondatban felvezetett gondolatot, a Youtube-ernek ehhez a témaválasztáshoz való kapcsolása két okból is bajos volt. Először is, még az avatatlan szemlélőnek is rögtön feltűnt, hogy Gergő még genderbizonytalan idiokráciánkban is egyértelműen, letagadhatatlanul férfi jellegzetességeket hordoz, márpedig egy szexuálisan zaklatott nő lelkiállapotát ebből a hátrányos helyzetéből nehezen tudta volna hitelesen ábrázolni. Talán nagyobb elfogadást váltott volna ki, ha történelmi kontextusba igyekszik helyezni a társadalmi viszonyokat, közbeszédet átrendezni kívánó mozgalom munkásságát, de vélhetőleg a jelenkorhoz ezen az úton eljutva sem kaptunk volna többet némi statisztikákkal dobálózásnál, lásd ismét a Szirmai elsődleges nemi jegyeiből fakadó elnyomásból kirekesztettséget.

Valamit azonban ő is érzékelhetett a felmerülő ellentmondásokból, mert tulajdonképpen ez a második variáció valósult meg az előadás során, közben nem tudván és akarván elszakadni a kaptafától. Vagyis inkább a szórakoztatást/megbotránkoztatást célzó filmes példákon keresztül jutottunk el a Charlie Angyalaitól a Weinstein-botrányig, közben „jaj de borzalmas”-t játszva Mel Gibson 2000-es a Mi kell a nőnek?-je miatt, mert ugye régen minden sötét és rossz volt, kivéve Tarantinót, akinek Kill Bill-beli Menyasszonya már akkor is elég tökös volt (elnézést), hogy feministának nevezzük. Hajrá Miramax, hajrá Harvey Weinstein!

És éppen mikor végre elfelejthettük volna a Szürke ötven árnyalatát, előkerült újra, hogy néhány adag földet lapátoljunk rá, egyúttal eljuttatva engem arra a pontra, ahol az a felvont szemöldök a tarkóm közepe felé kezdett vándorolni. Nem méltatva most a forrásanyagot, kártékony és gyerekes üzenetén túl Grey és Steele románcának mozgóképes adaptációja olyan dögletesen középszerűre és unalmasra sikeredett, hogy beszélni róla olyan érzés, mintha egy különösen unalmas munkanapot kellene percről percre felidéznem. Hogy E.L. James ostoba és életszerűtlen karakterein keresztül intézményesíteni próbált-e volna bármiféle opressziót, azt ítéljék meg a hölgyek – vélhetőleg Hollywood sem azért szállt be ebbe a projektbe, hogy bebetonozza az igazságtalan viszonyokat, legfeljebb csak a sekélyesség kútját ásta mélyebbre. Hogy miért bíznám a Szürke… sorsát a női népítéletre, az úgy vélem, talán egyértelmű; ha Tarana Burke, Alyssa Milano vagy bárki más szeretné megmondani a többi nőnek, hogy milyen erotikus fantáziákat táplálhatnak a szabadidejükben, újfajta elnyomás felé tartunk, amin meglepődni nem fogok, de azért tapsolni sem szeretnék hozzá.

Kicsit zavarodottan távoztam tehát az előadásról, és nem csak Szirmai hibájából. Jó volt, vicces volt, de kissé felületes: ilyen üzenetek jöttek a további hallgatóságtól, és valóban, nem fájt az élmény, de az én fejemben sem született egységes koncepció az egyéni felelősségemről,a Hollywood-éról, vagy a világéról (ez utóbbiban mondjuk nem is vállalta Gergő, hogy rendet tesz). Végszóként állítom, hogy ha megkérdezem bármelyik résztvevőt, érti-e az elhangzottak alapján, hogy ezzel a Metoo-dologgal most akkor mi van, mert én nem, ugyanazt a választ kapom – #én sem.

Vissza a főoldalra