Ha a kedves olvasó megengedi, egy személyes visszatekintéssel indítanék. 1989. június 3-án a pekingi Mennyei béke terére bevonult a kínai hadsereg, és az április 14-e óta a liberális politikai nyitásért tüntető diákok követeléseit kíméletlenül vérbe fojtotta. Nem sokkal az első tankok érkezése előtt még nagybátyám kocsijával keringtünk a tér körül. Tekintve, hogy két nappal korábban töltöttem be a hetedik életévemet, csupán az idegesen hullámzó tömeg elmosódott emlékei maradtak velem azokból az időkből.
A katasztrófa előszele az első ülésen ülőket is meglegyintette. A rákövetkező héten már egy szomszédos országban landolt velünk a repülő, ahol a magyar külkereskedelmi képviselet vezetője hasonlóan baráti viszonyt ápolt családunkkal, mint célállomásunk Kínával. Észak-Koreai tartózkodásom emlékét két palack helyi rövidital őrzi, amiket aznap fogok kibontani, hogy a totalitárius államban győzedelmeskedik a demokrácia. De ennél dramaturgiailag sokkal fontosabb a húsról szólnom.
A nyers hús családommal együtt Szabó Péter Volgájában aszalódott jó másfél órán keresztül, miközben az a Sárga-tenger partja felé robogott. Útközben Péter időről időre kidobott néhány sörösdobozt az út mellé – hozzájárulás a helyiek számára, kommentálta a dolgot. Neki jutott még bőven, vezetés közben is, hiszen külföldiként mind érinthetetlenek voltunk. Sérthetetlenségünkkel azonban véget értek a privilégiumaink: a tengerpartot őrző gépfegyveres katonák hallani sem akartak róla, hogy a helyszínen sütögessünk. A hús, Péter hangulatával egyetemben, jelentősen megromlott a Phenjanba visszavezető úton.
Aznap este egyik konyak érte a másikat, ahogy apámmal bevették magukat a diplomatanegyed bárjaiba. A történet, amiben fegyveresek sorsfalával szembenézve fennhangon szidta a Kedves Vezetőt, aki értelmetlen tiltásokkal korlátozta a turisták életét, egyre színesedett az este folyamán. A végére maga Kim Ir Szen tartott stoptáblát a nyugodt családi sütögetés elé, viszont a kérdés nyitva maradt: mi végre ez a veszedelmes küldetés? Több száz embernek adtam ma munkát, magyarázta másnap Péter. Ők jelentést írnak az ügyről, az őket megfigyelők meg arról, hogy vajon megírták-e jelentésüket az elsődleges fültanúk, és így tovább, ki tudja hány generációnyi besúgón keresztül. Péterrel valamivel később, amikor családunk már visszatért Magyarországra, a bejárónője közölte bizalmas sürgetéssel, hogy azonnal hagyja el Észak-Koreát. Nem vitatkozott.
A történetnek, ha van tanulsága, az talán annyi, hogy hősünknek az elnyomó rendszerrel kapcsolatos ismeretei – no meg némi szerencse – képesek voltak biztosítani a túlélést. Nem mindenki ilyen szerencsés: A kivégzőosztag főszereplői, egy indonéz és egy vietnámi fiatal lány jószerivel azt sem tudják, eszik-e vagy isszák-e a diktatúrát. Ők sikerre és boldogságra vágynak, így amikor megkeresi őket egy japán menedzser, hogy beugratós videókat forgasson velük a YouTube-ra, örömmel vállalják a felvételeket. Hetekig dolgoznak együtt, míg egyik nap fontos felvételhez nem érkeznek, amit a Kuala Lumpur nemzetközi repülőtéren, alapos gyakorlás után vesznek fel velük. Ezen egy idősödő, pocakos férfi arcát kell bizonyos krémmel bekenniük – nemigen értik, mi vicces van ebben, de hát a menedzser, Johnny szerint főleg Japánban sikeresek a videóik, ők meg nem sokat tudnak az ottani ízlésről. Mindenesetre az akció sikerrel zárul, a felvétel elkészül. Egy órával később Kim Dzsongun féltestvére, Kim Dzsongnam meghal a reptér egészségügyi ellátóhelyiségében a VX nevű idegméreg hatására. A lányokat a malájok nem sokra rá letartóztatják, majd bebörtönzik. 2017 februárjában járunk.
Ryan White dokumentumfilmje az érintettekkel készült interjúkon és televíziós felvételeken keresztül rekonstruálja az eseményeket, közben kitekintést nyújtva az esetet övező politikai hatásokra. Szerintem a történet önmagában van annyira sokkoló, hogy aki bővebben kibontva is szívesen elmélyedne benne, annak megéri ráfordítani ezt a bő száz percet, ami lépésről lépésre vezet végig a lányok drámáján. Nem szeretném elárulni a végkifejletet, csupán annyit jegyeznék meg sztoikusan: a nyugati világ és a Koreai Népi Demokratikus Köztársaság nézőpontjai azóta sajnálatos módon közeledtek egymáshoz. Utóbbié nem mozdult.
Cikkem eredetije az Ekulturán olvasható: A kivégzőosztag – ekultura.hu