Személyes élményeim Észak-Koreában + A kivégzőosztag dokufilmkritika

Ha a kedves olvasó megengedi, egy személyes visszatekintéssel indítanék. 1989. június 3-án a pekingi Mennyei béke terére bevonult a kínai hadsereg, és az április 14-e óta a liberális politikai nyitásért tüntető diákok követeléseit kíméletlenül vérbe fojtotta. Nem sokkal az első tankok érkezése előtt még nagybátyám kocsijával keringtünk a tér körül. Tekintve, hogy két nappal korábban töltöttem be a hetedik életévemet, csupán az idegesen hullámzó tömeg elmosódott emlékei maradtak velem azokból az időkből.

A katasztrófa előszele az első ülésen ülőket is meglegyintette. A rákövetkező héten már egy szomszédos országban landolt velünk a repülő, ahol a magyar külkereskedelmi képviselet vezetője hasonlóan baráti viszonyt ápolt családunkkal, mint célállomásunk Kínával. Észak-Koreai tartózkodásom emlékét két palack helyi rövidital őrzi, amiket aznap fogok kibontani, hogy a totalitárius államban győzedelmeskedik a demokrácia. De ennél dramaturgiailag sokkal fontosabb a húsról szólnom.

A nyers hús családommal együtt Szabó Péter Volgájában aszalódott jó másfél órán keresztül, miközben az a Sárga-tenger partja felé robogott. Útközben Péter időről időre kidobott néhány sörösdobozt az út mellé – hozzájárulás a helyiek számára, kommentálta a dolgot. Neki jutott még bőven, vezetés közben is, hiszen külföldiként mind érinthetetlenek voltunk. Sérthetetlenségünkkel azonban véget értek a privilégiumaink: a tengerpartot őrző gépfegyveres katonák hallani sem akartak róla, hogy a helyszínen sütögessünk. A hús, Péter hangulatával egyetemben, jelentősen megromlott a Phenjanba visszavezető úton.

Ejj, azok a Vörös Alpok, no meg a szabadság mámorító szele…

Aznap este egyik konyak érte a másikat, ahogy apámmal bevették magukat a diplomatanegyed bárjaiba. A történet, amiben fegyveresek sorsfalával szembenézve fennhangon szidta a Kedves Vezetőt, aki értelmetlen tiltásokkal korlátozta a turisták életét, egyre színesedett az este folyamán. A végére maga Kim Ir Szen tartott stoptáblát a nyugodt családi sütögetés elé, viszont a kérdés nyitva maradt: mi végre ez a veszedelmes küldetés? Több száz embernek adtam ma munkát, magyarázta másnap Péter. Ők jelentést írnak az ügyről, az őket megfigyelők meg arról, hogy vajon megírták-e jelentésüket az elsődleges fültanúk, és így tovább, ki tudja hány generációnyi besúgón keresztül. Péterrel valamivel később, amikor családunk már visszatért Magyarországra, a bejárónője közölte bizalmas sürgetéssel, hogy azonnal hagyja el Észak-Koreát. Nem vitatkozott.

A történetnek, ha van tanulsága, az talán annyi, hogy hősünknek az elnyomó rendszerrel kapcsolatos ismeretei – no meg némi szerencse – képesek voltak biztosítani a túlélést. Nem mindenki ilyen szerencsés: A kivégzőosztag főszereplői, egy indonéz és egy vietnámi fiatal lány jószerivel azt sem tudják, eszik-e vagy isszák-e a diktatúrát. Ők sikerre és boldogságra vágynak, így amikor megkeresi őket egy japán menedzser, hogy beugratós videókat forgasson velük a YouTube-ra, örömmel vállalják a felvételeket. Hetekig dolgoznak együtt, míg egyik nap fontos felvételhez nem érkeznek, amit a Kuala Lumpur nemzetközi repülőtéren, alapos gyakorlás után vesznek fel velük. Ezen egy idősödő, pocakos férfi arcát kell bizonyos krémmel bekenniük – nemigen értik, mi vicces van ebben, de hát a menedzser, Johnny szerint főleg Japánban sikeresek a videóik, ők meg nem sokat tudnak az ottani ízlésről. Mindenesetre az akció sikerrel zárul, a felvétel elkészül. Egy órával később Kim Dzsongun féltestvére, Kim Dzsongnam meghal a reptér egészségügyi ellátóhelyiségében a VX nevű idegméreg hatására. A lányokat a malájok nem sokra rá letartóztatják, majd bebörtönzik. 2017 februárjában járunk.

A két tesó, meg a beszédes háttérszínek

Ryan White dokumentumfilmje az érintettekkel készült interjúkon és televíziós felvételeken keresztül rekonstruálja az eseményeket, közben kitekintést nyújtva az esetet övező politikai hatásokra. Szerintem a történet önmagában van annyira sokkoló, hogy aki bővebben kibontva is szívesen elmélyedne benne, annak megéri ráfordítani ezt a bő száz percet, ami lépésről lépésre vezet végig a lányok drámáján. Nem szeretném elárulni a végkifejletet, csupán annyit jegyeznék meg sztoikusan: a nyugati világ és a Koreai Népi Demokratikus Köztársaság nézőpontjai azóta sajnálatos módon közeledtek egymáshoz. Utóbbié nem mozdult.

Cikkem eredetije az Ekulturán olvasható: A kivégzőosztag – ekultura.hu