fbpx
Skip to content

Szellemirtók – Az örökség: kísértet(i)es múltidézés

  • 3 min read

Kísért a múlt! Hála az égnek – kezdhetném a Szellemirtók: Az örökség részletezőjét ezzel élből el is árulva, hogy nem utálom a filmen. Az Örökség bár a ’84-es eredeti nyomdokain jár, annak újító nos… szelleme helyett jelenkorunk trendjeit vegyíti a régi recepthez, viszont rengeteg humor, szív és régi rajongóknak tett kikacsintás színesíti az élményt. Emellett generációkat összekötő családi moziélmény, ami egy időben állja meg a helyét új rajtként és folytatásként, mint mondjuk Az ébredő Erő vagy a Terminátor: Sötét végzet tette. Hogy hozzak két rossz példát is.

Még két cím, ami támpontot adhat arra, hogy mire számíthatunk az új Szellemirtóktól – és ezzel be is fejezem a névhajigálást – az új Az első fejezete, illetve a Stranger Things. Az Örökség, bár több szereplőt (talán túl sokat is) mozgat, a tizenkét éves Phoebe-t (Mckenna Grace) helyezi kisvárosi porondja közepére, mivelhogy New Yorkot hátrahagyva a cselekmény vidékre vonul. A tehetséges fizikus kislány bátyjával (az Azt és a Stranger Things-t is megjárt Finn Wolfhard) és édesanyjával (Carrie Coon életunt karaktere közepesen idegesített) megörökli nagyapja kísértetjárta birtokát, a Koszfarmot. Bár a nyitó jelenet után egyértelműek a családi viszonyok, illetve, hogy a nagypapa mivel ütötte agyon magányos óráit, az Örökség szépen lassan vezeti be nézőjét a részletekbe. Igazság szerint ez a közös „beilleszkedés” az új miliőbe a film talán legsikerültebb része, tele apró sziporkákkal, amiket a harmincas-negyvenesek fognak igazán értékelni, illetve kifelé menet a velük érkező kiskorúak tiltakozása ellenére elmagyarázni.

Most & akkor – Fotó: Denofgeek.com

Aki Z, vagy alfa generációsként inkább elkérte szüleitől a jegy árát, sem kényszerül azoknak önkényes történelemórájára támaszkodni, hogy értse az irtást (nem pedig írtást, kedves Cinema City). Ez a kétszintes működés nagy bravúrja Jason Reitman társíró-rendezőnek még úgy is, hogy lényegében tényleg nem tett mást, mint összeturmixolta a Szellemirtókat az amúgy szintén javarészt a nyolcvanas évekből inspirálódó Stranger Things-szel. Ám ezt olyan kor- és helyismerettel tette, hogy a végeredményt nem lehet nem szeretni. A visszatérő elemek egy része talán kicsit erőltetett, egyik-másik karakter valójában kihagyható lett volna, ám ahogy a direktor egyszerre tiszteleg édesapja, az alapművet jegyző Ivan Reitman és Harold Ramis, a 2014-ben betegségben elhunyt szelleműző előtt, az nem csak szándékában megható. Komolyan mondom, ilyen patakkönnyet legutoljára az E.T. – A földönkívüli végén záporoztattam, hatévesen. Na jó, megfogtak, meg amikor néhány éve utoljára láttam.

Hogy ezek után mi lesz a Szellemirtók utóélete (az angol cím ugye Afterlife), nyitott kérdés. Ha az Örökséget halotti tor követi, oszoljanak el békében azok a kísértetek, engedjük el a dicsőséges múltat. Persze csak a stáblistát követő jelenet után, amit a türelmes negyveneseknek és az igazi rajongóknak vágtak be a készítők. Az alfák, az Y-ok, a mosdóba szaladók, meg mindenki más pedig akkor sem fognak csalódni, ha a vége főcímnél már nyúlnak a telefonjaikért, és felteszik a kérdést: „Kit fogok felhívni?”

A cikk eredetije az Ekulturán olvasható: Szellemirtók – Az örökség – ekultura.hu