Sweat filmkritika – csillogó kirakatnyomor

Sylvia mosolya ha nem is szívből jövő, de legalább valódi: a húszas éveiben járó fitnesz-influenszer úgy kapaszkodik a figyelembe, ahogy követői az életstílusba, amit árul. Hogy képviseli is, azt már nem állítanám; Sylvia egyedül, pontosabban Jackson, az apró termetű terrier társaságában éli napjait, és amikor esténként eluralkodik rajta a magány, a telefonjával folytat egyoldalú társalgást. A „vonal” végén hatszázezer feliratkozó vágyja minden egyes megnyilvánulását, ám amikor tényleges kapcsolatba kerül velük, az rendre rosszul sül el. Az élete drámáját ráborító egykori osztálytárs esete csupán a kezdet, az autójában önmagával játszadozó zaklató már sokkal ijesztőbb.

A biztonság igénye ilyenkor felerősödik, a szeretetlen anyával terhelt család elől például a felfokozott testkultúra nyújt némi menedéket. Intimitás itt sincs, konfrontálódni pedig értelmetlen, marad hát a látszatközelség és végső eltávolodás határmezsgyéjén való lebegés. Olykor azért ezt az áldatlan helyzetet online bármikor visszanézhető könnyek fedik fel – ilyenkor a hagyományos modellre épülő média – talk show-k, híradások, újságok – is odafigyelnek a lányra, hogy nyers erővel feszítsék szélesebbre azt az ajtót, amit a lelkére nyitott. A láthatatlan tömeg ilyenkor is keblére öleli választottját, hogy aztán kölcsönös függésben piruettezzenek tovább. Ilyenformán alakul Sylvia, az influ-ember sorsa.

Izzadt tenyerek, száraz élet

A svédországi születésű Magnus von Horn filmje több szempontból is remek. Egyrészt, ha kíván is általánosat állítani, azt olyan leheletfinoman teszi, hogy annak egy cseppet sincs ítélkezésszaga. Hősnője nem tragikus sorsú, de a megváltáshoz sem áll közel; belső tartása a sajátja, ami személyessé teszi a történetét, eltávolítva egy esetleges példabeszédtől. Magdalena Kolesnik tökéletes választás volt Sylvia szerepére, ha rejtett kamerás dokumentumfilmet néztem volna, fel sem merül bennem, hogy színészkedik. Kevés reflektorfény jut a mellékszereplőknek mellette, de amikor dramaturgiailag indokolt, karaktereik épp a megfelelő erővel mélyítik el az eseményeket. Merthogy a Sweatben nincsenek nagy drámák, a kamera mindössze három napig követi a magát filmező közösségimédia-személyiséget, ám ezalatt gyakorlatilag mindent megtudunk róla, amit az adott kontextusban tudni érdemes.

A végeredmény a bőr alá lassan bekúszó, furcsamód szívmelengető, egyben elidegenítő érzéskoktél. Nem tudnám megmondani, hol tart majd Slyvia az életében húsz év múlva, de a csodába is, rettenetesen kíváncsi lennék rá! Akit érdekel, hogyan villan fel egy társát nem találó, útját kereső lélek a testkultusz és álközösség védőfala mögül, nyugodtan tegyen egy próbát a Sweattel. Van olyan magával ragadó az élmény, hogy ha félretesszük azt a konyhapszichológiai hókuszpókuszt, amit az előző bekezdésekben összehordtam, se legyen elpazarolt az a bő másfél óra.

Cikkem eredetije az Ekulturán olvasható: Sweat – ekultura.hu