fbpx
Skip to content

Stephen King(nek nincs köze hozzá): A fűnyíróember

…mégpedig így, egyben, mivel a fűnyíró ember különírva jó eséllyel a sörhasát a kinti napsütésben rengető, háztáji feladataival elégedetlenkedő családapa képét sejtetné, amiről persze szó sincs. A fűnyíróember ezzel szemben a horror tömegtermelőjének (nem méltatva munkásságának olykor kimagasló minőségét) 1975-ös, életművében vélhetőleg egy lábjegyzetet sem megérdemlő novellája, amiből Brett Leonard, a kilencvenes évek első felének CGI-jal integrált thriller-jeinek időszakosan felkapott rendezője dirigált másfél órányi sci-fi riogatást. Tehát mindenféle közönségigényt mellőzve ismét a fiók mélyét túrom porosodó DVD-lemezekért, hogy aztán friss szemmel ítélkezzem felettük, hátha ez is hozzátesz a világhoz valamit…

King, akiről valami mindent lefedő fórumon kellene deklarálni, hogy “Sztívön”, nem “Sztefen” meg „Sztifön”, annyira felháborodott a megvalósításon, hogy némi pereskedést követően állítólag két és fél millió dollárt kasszírozva vetette le nevét a plakátról. Az ok: a forrásanyag és az adaptáció viszonya olymértékű stiláris szakadékot mutat, amiben a szerző valaha kinyomtatott irományai játszi könnyedséggel nyelődnének el. Az először a magyarul is publikált Éjszakai műszak című gyűjteményes kötetben kinyomtatott tízoldalnyi irományban egy faun szenderít jobblétre egy elhízott fickót fűnyírója segítségével, miután az riasztja a rendőrséget a kertjében meztelenül lekaszált füvet meg vakondokot zabáló bérmunkásra. Érdekes ötlet, aminek megvalósításához gyanítom, kellett némi amfetamin és alkohol (majd kiadásához az író később gyarapodó hírneve), de ne legyünk irigyek, elvégre a New Line Cinema épp ezt a címet szemelte ki, hogy celluloidsikerré konvertálja. Miről szól tehát a Pierce Brosnan, Jeff Fahey, és a Breaking Bad Hank-jeként később sorozattörténelmet író Dean Norris fémjelezte moziadaptáció? Tegyék meg tétjeiket, hölgyeim és uraim, belevágunk!

Dr. Lawrence Angelo (Brosnan) csimpánzain a virtuális valóság pszichoaktív drogokkal megerősített hatásait kutatja azoknak kognitív képességeire. A Gonosz Nagyvállalat, akiknek alkalmazásában áll, persze a hadi alkalmazásokban érdekelt, ezért a jó pszichoaktív drogokat rosszakra cseréli, az eredmény pedig gyilkos agresszióban tobzódó majmokban manifesztálódik. Angelo ezek után kisvárosi házának alagsorában, VR-sisakját le sem véve maszturbál röpdös a szilikontérben, míg meg nem ismerkedik Jobe-bal (Fahey), a félkegyelmű gyepmesterrel, akibe csak az nem rúg bele, aki véletlenül elvéti áramütéssel formázott búráját, vagy nincs lába. Tudósunk szívjóságtól átitatott ambícióval vág bele a helyzetén javítani kívánó közmunkáson végzett emberkísérleteknek, az eredmény pedig végsősoron meglehetősen King-es: pszichózis, isten-komplexus, gyilkosságok sorozata.

1992-ben debütált a Fűnyíróember, amikor mi magyarok még évekig csak álmodozhattunk a negyedóra alatt letöltődő szexfotók látványáról, Amerika azonban nagyokat lépdelve menetelt a dotkomlufi felé. Az internet, vagy a virtuális valóság megváltást hordozó ígéretét a tudatlanságból fakadó félelmek olyasféle fantazmagóriákkal szőtték át, mint a Holdra szállást követő marslakóinvázió rémmeséi. Nem látok ebben semmi mosolyogtatni valót, elvégre a technológia megítélése napjainkra sem lett ellentmondásoktól mentesebb, a Fűnyíróember pedig minden naivitásával együtt hitelesen ábrázolja a gyermeki ártatlanságától megfosztva pszichopata szörnyeteggé avanzsáló Jobe pályaívét. Lényegében egyfajta modern Frankenstein-történetnek lehetünk szemtanúi, amiben a kisvárosi idill szoft-erotikus filmeket idéző szűrőn keresztül felvett jeleneteiből masírozunk át a lélek éjszakájába, amiben egyedi, ugyanakkor ma már megmosolyogtató trükkfelvételek kíséretében pusztít a rettenet. Azt viszont tudni kell, hogy Brett Leonard-nál a kompjúteranimált grafika ábrázolt minősége afféle kézjegynek minősül, sőt, még azt is ki merem jelenteni, hogy megkülönböztetett stílust visel. Igaz ez a Dean R. Koontz-adaptáció Rejtekhelyre, amiben Jeff Goldblum küzd egy sorozatgyilkos emlékeivel, a Virtuosity-re, a szadista gyilkosok személyiségéből kreált Russell Crowe ámokfutását megfékezni próbáló Denzel Washingtonnal a főszerepben, valamint jelen elemzésünk tárgyára egyaránt. A történelem szelei mindannyiunkat elfújnak majd egyszer; Leonard ekkora nyomot tudott hagyni, de legalább igyekezett.

A slusszpoén az, hogy született a filmnek egy folytatása is, a Jobe háborúja, amiben a Kevin Costner által elfeledtetett Robin Hood, Patrick Bergin alakítja a hipszter tudós figuráját, az első rész végén (spoiler!) a kibertérbe katapultáló, testéből mindössze remegő kocsonyát hátrahagyó antagonista pedig az egyetlen visszatérő (gyerek)szereplőt, Peter-t (Austin O’Brien) rántja be újfent a játszmába. Logikus továbbgondolása ez egyébként az előző epizódnak, amiben a sci-fitől a horrorig vezető csúszkán a hangsúly jelentősen visszamozdult az előbbi felé, hasonló élménybeli törést okozva, mint a King-novella és Leonard-rendezés közötti. Ennek a résznek azonban már semmilyen szempontból nem tudom megindokolni a létjogosultságát, és a végére valószínűleg a készítők sem voltak ezzel másként: a sztori katartikus feloldozásaként ugyanis egy csapat tinédzser szemléli a jövőt egy magas ház tetejéről, miután közös erővel lekardozták a főgonoszt. Ennél még King is jobbat írt (akár józanul, akár szétcuccozva), a virtuális valóság kábítószerré válására itthon meg várjunk csak türelemmel, majd eljön az is talán néhány év késéssel.

Azoknak, akik moziznának: az első, illetve a folytatás is elérhető online.

Vissza a főoldalra