Sötét felhők gyülekeznek a város fölött, és kék villámokat szórnak. A meteorológusok értetlenül tárják szét kezüket a jelenség láttán, de egy-két wannabe-filmesztéta már a Sonic-film megtekintése előtt tudni véli a választ. Kaján vigyorral fenik tollaikat, izzítják klaviatúráikat, fényesítgetik webkameráik lencséit, mióta összeállt a Halálos iramban-sorozat (meg még egy sor akció/sci-fi) producere egy elsőfilmes rendezővel, hogy élőszereplőkkel asszisztált animációt gyúrjanak a SEGA videójáték-kiadó elsőszámú kabalafigurájának kalandjaiból. Az első kedvcsináló után beavatottjaink ördögi kacajjal ugrottak fel irodaszékeikből a legendás sündisznó láttán: „Éljetek soká, sötét istenek!”, kántálták, majd az elérhető összes közösségi fórumon töltötték újra a világháló haragraktárait az eredetire csak nagy vonalakban hasonlító dizájn miatt. Az országúti dróncsatát dirigáló Jim Carrey-t már alig érzékelték az elégtétel könnyeitől elhomályosuló tekintetükkel, de én igen, én megfigyeltem minden rezdülését, és kész voltam utálni.
Aztán Sonic-ot újraanimálták, befutott a kész mű, és mind jól pofára estünk. A szónikus sebességgel száguldó szúróshátú sündisznósprint szórakoztató szieszta, akarom mondani teljesen oké lett, a meteorológusok tehát várják ki a vihar elvonultát, mi pedig nézzünk kicsit a tüskék mögé. Windows-homokóráinkat pörgessük vissza a kilencvenes évek legelejéig, vagyis egy olyan időszakig, amikor az átlag otthoni kanapékullancs nem a Microsoft Xbox és a Sony Playstation legújabb modelljei közül választotta ki multimédiás időfalóját, hanem egy másik japán gyártó, a Nintendo, illetve négybetűs konkurenciájának kínálatából, amin viszont nem futott a Mario Brothers. Ez utóbbi volt a SEGA, a Sonic pedig az általuk fejlesztett akrobatikus platformer, amiben gombaszedés és hercegnő-hajkurászás helyett gyűrűgyűjtögetés, állatmentés és a gonosz Dr. Robotnik legyőzése hajtotta előre játékosát a kétdimenziós pályákon. A Sonic hatalmas siker lett (különben a Paramount vélhetőleg hagyta volna a csudába), a filmkészítők viszont kivártak „néhány” évet az 1993-as, meglehetősen sajátos Mario-feldolgozást követően, hogy fussanak egy kört a kék ugrósünnel. Ha ennyi időre volt szükségük, hogy tanuljanak a konkurencia hibáiból, akkor szerintem megérte.
A Sonic történetének bonyolultsága valahol egy liter víz és egy benne ázó fakanál között keresendő. Hősünket bagoly-nevelőanyja neveli valami kietlen minibolygón, amit a videójáték pályáiról mintáztak: dimbes-dombos, gyepes minisztrádák, amiken a hiperaktív négykétlábú kedvére szuperugrálhat. Valami törzs valahogyan meg akarja szerezni a Sonic hátsójában ketyegő turbómotort, aminek áldozatául esik egérfaló gondviselője, ám mielőtt kihuhogná a lelkét, egy zsák intergalaktikus utazásra lehetőséget biztosító gyűrűvel segíti hozzá fogadott gyermekét a meneküléshez. Sajnos az akárhová hoppanál, mindenhol él valami romlott lelkületű oligarcha, aki baromi gyors akar lenni, minek következtében tüskehát hamar a Földön köt ki, ahol szintén. A helyi gonosz Tóbiás a már emlegetett Dr. Robotnik, megformálója a szerepében remekelő Carrey, a jók oldalán pedig ott vannak a nos… jók, akik segítenék csillagközi szökevényünket továbbállni, a többi pedig móka, akció, könnyek és kacagás.
És hogy mi baj van a mókával, akcióval, könnyekkel és kacagással? Az ég világon semmi, de semmi.
A Sonic ugyanis az a fajta kölyökfilm, amit az idősebbek sem feltétlen fognak kényelmetlenül feszengve végigmorfondírozni mellettük, hogy vajon mit eszik ezen a gyerek. Tovább megyek, bűnös estéken, puszta kíváncsiságból (na vajon ebből mit hoztak ki?) érettebb fejjel is élvezhető kliséhalom ez, ami másfél órás játékidejével elszáguld a néző felett, mire visszaélne a vendégszeretetével. Ennek elsődleges oka a humor, ami jóval többször működik, mint nem: az eredeti nyelvezetről nem tudok nyilatkozni, de a szinkron olyan nyelvi leleményt csomagolt a főgonosz sziporkáiba, amit legszívesebben lejegyeztem volna későbbi szócsatákhoz való felhasználásra. Főszereplőnk, akiről ne feledjük, hogy lényegében egy kompjútergenerált olimpiai kabala, épp annyira tud szórakoztató vagy épp megható lenni, hogy továbblendítse az amúgy sem döcögő cselekményt, az őt körülszínészkedők pedig szintén kaptak humoros beszólásokat, dialógusokat, amit egy ilyen jellegű alkotásnál nagyra értékelek.
A Sonic tudja azt is, hogy a kikacsintások azok, amikkel a felnőtt(ebb) közönségnek lehet és érdemes is kedvezni. Nem mondom, hogy rogyadozik az ilyen, úgynevezett húsvéti tojásoktól a vászon, vagy hogy Casablanca-i mélységekre kell gondolni (filmek esetén két utalás is esik Vin Dieselre, egy meg a Sziklára, Halálos iramban-producer, ugyebár…), viszont a gombabolygó ötletére utálkozva pfújolás egyértelmű Nintendo-fricska, előkerül az X-men: Az eljövendő múlt napjai, a többit meg lehet, hogy csak én nem fedeztem fel. Összességben tehát pozitívan csalódtam: értékén kezelendő, ám szórakoztatni vágyásában értéket hozó, remekül magyarított mozi a Sonic, ami után talán még a futócipőt is kedvünk támad felhúzni.
(A cikk eredetije elolvasható az Ekulturán: http://ekultura.hu/2020/02/13/sonic-a-sundiszno)