Scooter @ Budapest Park, 2021.10.02.

Valamikor a kétezer tízes évek elején csípődött be nálam először, hogy Scooter-fellépésre kellene mennem. Feltehetőleg valamelyik bulizósabb kolléga vagy kollegina ajnározása élesztette fel azt a kamaszt, aki a nyári sulitábor diszkójában ezredszer csévélte (nem, már akkor sem mondtuk így, tekerte) vissza a rádióból kazettára felvett Back in the UK-t, hogy aztán a pattanásos kollektíva újra meg újra betámadja a küzdőteret. Nos, a Park szombat esti létszáma lazán lenyomta a dunabogdányi üdülőtáborét, amit nem vagyok hajlandó sem a repohárfasiszta szórakozóhely, sem pedig a kovid számlájára írni. Az érdem ugyanis javarészt H.P. Baxxteré, azaz Hans Peter Geerdes-sé, aki ötvenhét éves korával hitelesebb bizonyítéka az élethosszig tartó tanulás tézisének, mint egy piarista gimnáziumi oktató.

Hájpa, hájpa!

A Hyper, Hyper-rel 1994-ben berobbanó, rave/techno/hardcore jelzőket önmagára tetszőlegesen aggató trió sikerének alapkövei a naiv költészet, a 160 bpm, no meg Baxxter perszónája, aki hitelesen ötvözi az előbbi kettőt. Nem számít az sem, hogy a sikeresebb számok alá pakolt elektronikus zenei réteg általában erőteljesen ihletett korábbi sikerek által: kiragadott példákkal élve a Weekend! alapja Push: Strange World című opusza, az Age of Love Brad Fiedel Terminátor-főcímdalát „trenszesíti”, a feldolgozások számbavétele fölött pedig inkább hunyjunk szemet. Ezzel nincs is semmi gond, ugyanis a Scooter egyszerűen magáévá tette Feldmár András bölcseletét, miszerint nem léteznek felnőttek, csupán nagyra nőtt gyerekek, akiknek minden jel szerint gyerekdal komplexitású ritmusképlet, dobveretés és egyértelmű utasítások kellenek, hogy lecsapolódjon kicsit belőlük a létfeszültség. Az érzékeltetés kedvéért egymás után dobva a serpenyőbe a Posse-t és a How much is the fish-t: Tömeg, gyűlj a parkettre / Amúgy mennyi a hal? üzenetkettőse gyutacsként robban a szinapszisokban: értem, nem értem, jó ez a ritmus, jöhet a tánc.

H.P. Baxxter: ősziesre áll az idő (fotó: Budapest Park)

Végtelen nyár, ősszel

A flow-t igyekeztem előzetesen tökéletesen felépíteni: a szombat délutáni miegymásból hazafelé a kocsiban Spotify-felelevenítés, hazaérve nagyszülőkhöz távozó gyerektől búcsú, majd feleséggel-gyermek keresztapjával újabb szintre emelt alapozás. Ahogy elképzelem, ideális esetben a Parkba látogatók hasonlóan indulhattak ez estének, függetlenül attól, hogy a ceglédi vonaton telefonnal, vagy multis fizetésből fenntartott lakások hangulatosan megvilágított nappalijában készülődtek. Ezt a szociológiai látleletet csupán azért hányom a képernyővászonra, mert úgy készültem, hogy a koncerten a cápásan felhajtott fehéringes zsúrpubitól kezdve a kidobott mellű negyvenes nőig mindenki képviselteti magát, de mivel az operáció végül erőteljesen a lényegre fókuszált (bemegy, Scotterre bulizik, a teljes anyagi kivéreztetés előtt elhagyja a helyszínt), nem tudtam kellőképpen ellenőrizni a tézist, amit kicsit sajnálok.

Az “Endless summer” életérzés (fotó: Budapest Park)

Tízmásodperces himnuszok

Akárhogy is, germán precizitással indult az este, és pontosan a tízórás, csendháborítás miatt meghúzott határvonal előtt ért véget. Erősen valószínűsítem, hogy magához a show-hoz elég lett volna egy megbízhatóbb mp3-lejátszóra felvenni a zenei részt, hogy az Iron Maiden-pólós Baxxter rájuk kiabálja előre koreografált buzdításait, ugyanakkor nem bánom, hogy inkább fél NASA-nyi laptophalom mögül integettek az új(abb) tagok, Sebastian Schilde és Michael Simon. A koreográfia nem változott sokat az 1995-ös első sarkadi fellépés óta, legfeljebb a polgármesteri köszöntő maradt el előle: a jócsajkölcsönzőből bérelt biodíszlet, valamint a Rammstein fel nem használt pirotechnikája nyújtottak adekvát körítést a melodikus csépléshez, amiből kimaradtak a lassú számos kiállások, a rajongóknak címzett üzenetek, meg bármiféle, a pörgést lassító bullshit. Az élmény sokkal inkább egy élőben lenyomott DJ-sethez hasonlított, amihez bőségesen elegendő volt két órányi felzárkóztató elő-zenehallgatás, meg néhány fröccstől kísért feles. És ez így összességében megfelelően csomagolt, receptre felírós, bár semmiféle kilengést nem rejt magában; alkalmas hangulatban és főleg társaságban legközelebb is ott lengetem satnyuló bicepszeimet valamelyik kivetítő mögött, mert ebben a koncertnek becézett összekacsintós hakniban pont annyi volt, amennyit ígért. Számoltam, és tíz másodpercnél egyetlen refrén sem nyúlt tovább, így második hallásra még az is önfeledten kántálhatta őket, aki életében először hallotta az adott témát, nem csoda hát, ha pozitív értelemben infantilissá vált a díszes közönség, vagy legalábbis nem kellett úgy tennie egy órácskára, mintha felnőtt volna.

Akármi is következett ezután, mi már nem vártuk meg: megkaptuk az adagunkat a modernizált múltból, és feltöltődve távoztunk azzal az egyedi élménnyel gazdagodva, amikor tízezres tömeg kántálja együtt, hogy „Töp-töp-töp-töröröm-töm-töm, töröp-töp-töp-törörömtömtöm. Mariska, Mariska, hangosan szeretem”. És aztán nem szégyenkezik miatta.