Ronald D. Gerste: Történelmet író betegségek

A „Mi lett volna, ha?” spekulatív kérdése alighanem egyidős az emberi gondolkodással. Szinte látom magam előtt az ősférfit, aki nem csapta fejbe a barlang előtt ősbátyját, amikor senki sem figyelt. Ősbáty ezután boldog utódnemzésbe kezdett a tűz mellett, míg öccse duzzogva vette tudomásul, hogy nem ő lesz az, aki továbbviszi a család vérvonalát. Így, hogy megemlékeztem a történelem nálunk alighanem sokkal szőrösebb névtelenéről, talán érthetőbb, miért ódzkodnak a „komoly” történészek mindenféle feltételezésekbe bocsátkozástól. Elvégre a tényszerű dokumentálásra felesküdtek számára idegen terület az efféle elmélkedés – mi több, a fikcióé, ami felér egyfajta belső árulással, az események meghamisítása felé tett kikacsintással. Amikor komfortzónájukból kimerészkedve mégis eljátszadoznak a lehetőségekkel, olykor olyan sűrű bocsánatkérések közepette vezetik fel gondolatkísérleteiket, hogy egy konkrét esetben az élet rövidségére hivatkozva megadóan letettem a kapcsolódó kiadványt, pedig szívesen indultam volna el a járatlan úton. A helyzet kissé hasonlít a némák konferenciájára, ahol bár mindenki kíváncsian hallgatna szónoklatokat, az egyetlen beszédképes résztvevő fél a lebukással együtt járó esetleges botránytól. Igazi 22-es csapdája: segíts rajtunk, ó, Hellerünk!

Örömmel jelentem, hogy Ronald D. Gerste német orvos-történész-szakíró megtalálta a középutat, és – számomra mindenképpen – újszerű megközelítésű, a betegségek nézőpontjából vizsgálódó könyvében el mert merengeni az első mondatomban feltett kérdésen. A fülszöveget idézve: „Egy angol királynő férjével, a spanyol királlyal összefogva újra katolikussá akarja tenni az országát. Terhesnek látszik, ám kiderül, hogy tumora van – vajon lehetett volna enélkül Spanyolország a tengerek ura?” Mivel klikkeléscsalogatónak ez a mondat hosszú lenne – és különben sem rejtettem kattintható linket mögé – hadd rántsam le mindjárt a leplet: nem tudjuk, ám ötletelhetünk rajta. Joseph Pulitzerhez kötik a mondást, miszerint a hír szent, a vélemény szabad: Gerste szerencsésen tette magáévá ezt a tézist, és hol hosszabban, hol terjedelmileg bátortalanabbul, de hatalmas tudásbázisára alapozva hitelesen szövi tovább a szálakat egy alternatív világkép felé. Itt most én bocsátkozom feltételezésekbe, ám mintha a Pulitzer-idézet első felét (a hír szentségéről szólót) olyasféle konszenzusra alapozná, aminek meglétét én bővebb alátámasztással hitelesebbnek érezném; de erről később.

A kötet egyébként afféle történelmi pop, és ezt a jelzőt a legpozitívabb értelemben biggyesztem rá; az ókortól napjainkig veszi sorra emlékezetünk híres- és hírhedtségeit huszonhét fejezeten keresztül a Római Birodalomtól egészen az AIDS-sel záródó közelmúltunkig. A hangsúly fejezetenként változó: a prominens személyiségek és a nagyobb járványok azon esetekben kerülnek együttes bemutatásra, amikor az egyéni sorsot a történelem árja maga alá temeti, egyébként a szerző külön vizsgálja a pestis, kolera vagy épp a szifilisz terjedésének birodalmakat formáló hatásait. Máskor az uralkodói, politikusi életpályát az azt végigkísérő vagy épp derékba törő betegség szempontjából ismerjük meg, és a kedves olvasó értse jól, amikor azt írom, rendkívül szórakoztató módon. Legyen épp szó Nagy Sándor “kötelező jellegű” tivornyázásáról, ami aztán tönkretette az egészségét, vagy JFK hormonzavarokból eredeztethető féktelen libidójáról (Bill Clinton, sehol sem voltál), esetleg Adolf Hitler drogfüggőségének cáfolatáról  az orvosi és historikus irányultságú ismeretek remek stílusérzékkel ötvöződnek a Történelmet író betegségekben, amit Győri László magyarítása remekül közvetít. És bár az információk sokasága a nagyjából befogadható terjedelem ellenére (255 oldal) nem teszi a könyvet könnyed olvasmánnyá, egy pillanatig sem éreztem nyögvenyelősnek, hogy a kötet végére érjek.

És ha már az információk témakörét említettem, hadd rójam fel a legnagyobb, és talán egyetlen, kritikai észrevételemet. A véleménybuborékok korában nem tudom ugyanis kellően hangsúlyozni az átadott tudás követhetőségének igényét. Számos, túlfűtöttnek induló vitából keveredtem ki mostanában pusztán azáltal, hogy a hírekhez viszonyuló értékrendek összekülönböztetése helyett forrásukra mutattam rá. Amennyiben a forrásra rá tudtam bizonyítani, hogy hiteltelen, vagy már ismerten bizonyos irányba gerjeszteni vágyó, az adott hírrel kapcsolatos érzelmek úgy hűltek ki, mint ahogy egy felvágott furunkulusnak apad el a feszültsége. Namármost bár szép számban találhatóak hivatkozások Gerste munkásságában, – talán én vagyok az egyetlen, de – én keveslem a számukat. Konkrét idézeteket persze korrektül visszakövethetővé tesz az író, viszont a szöveg talán fontosabbik, törzsrészét képező elbeszélésrésze annyi állítást tartalmaz, hogy azokat hasznosnak éreztem volna visszakövethetővé tenni. Nem akarok szőrszálhasogató lenni, nyilván ha azt olvasom valahol, hogy a Honfoglalást 896-ra datáljuk, nem várok egy lábjegyzetet hozzá, hogy nyissam ki bármelyik általános iskolai történelemkönyvet ezen tény megerősítése végett. Itt viszont a német úriember olyan közel hozta hozzám a személyeket és eseményeket, mintha ő maga végigélte volna civilizációnk fontosabb fordulópontjait. Ezt a fantasztikus elbeszélői teljesítményt pedig kár sebezhetően tálalni. Sajnálom, valakinek a jövőre is gondolnia kell…!

A cikk eredetije az Ekulturán olvasható: Ronald D. Gerste: Történelmet író betegségek – ekultura.hu