Romantikus kirekesztés 1911-ből: A fehér féreg fészke bemutató

Bram Stoker munkásságából mindössze a Drakulát szokás ismerni, és többnyire azt is távlatosan, mint a mai napig prominens, bár épp hullámvölgyét élő a vámpír-fenomenon elsődleges katalizátorát. És bár e klasszikusból a Netflix nemrégiben készített egy három epizódos, minden szempontból kiemelkedő feldolgozást (amiről később tervezek tudósítani), mai okoskodásom tárgya a Fehér féreg fészke című, utolsó befejezett Stoker-regény, amit Hugh Grant főszereplésével 1988-ban Ken Russell adaptált celluloidra, lazán kapcsolódva a forrásanyaghoz. Mivel a filmről mindössze néhány borzongató gyermekkori kép ugrik be, melyeket nem akarok egy újabb megtekintéssel felülírni, fókuszáljunk az 1911-es keltezésű forrásanyagra.

A Fehér féreg fészke néhány éve, egy wellness-hétvégén akadt a kezembe a sárvári szálloda újságosstandján kotorászva, fülszövegén riogatást és túlcsorduló fekete humort ígérve. Bevallom, engem (az ilyen hétvégeken tapasztalt általános szedáltságérzeten túl) inkább az ötszáz forint alatti árcédula, valamint az íróval kapcsolatos kíváncsiságom tolt a vásárlás irányába. Nos, amennyiben nem mentem meg az élménytől a szaunában meztelenül terrorizáló nyugdíjasokat, tényleg kaphattak volna riogatást Stoker-től, már abban az esetben, ha nézeteiket felzárkóztatták a jelenleg tomboló PC-liberális normához. Ugyanis a könyv olyan magabiztossággal tud egyszerre rasszista és szexista lenni, hogy az tényleg egyfajta fantasztikum.

Stoker egy észak-angol legendát vesz alapul, amiben bizonyos John Lambton, egy igen rebellis természetű figura egyetlen(!) alkalommal kihagyja a vasárnapi misét, ezért (egyéb kellemetlenségek mellett) kénytelen megküzdeni a környéken randalírozó sárkánnyal, sőt még a családjára is átok vetül. A Fehér féregben a kígyóforma szörnyeteg rémtettein túl a hangsúly továbbra is a – kevésbé, vagy egyáltalán nem palástolt – szerzői prédikációra helyeződik, amiben valóban megtalálható egyfajta tragikomikum az író életének viszonyait ismerve, bár nem hiszem, hogy az ajánlóban erre célzott a kiadó. A felszínen egyébként érdekesen bonyolódik a cselekmény: fiatal ausztrál férfi érkezik nagybátyja Derbyshire-i birtokára, hogy támasza legyen idős rokonának a dúsgazdagok vidéki dögunalommal szemben vívott harcában. A nagybácsi – meghívásával teljesítve az események felszikráztatásának feladatát – innentől gyakorlatilag eltűnik a háttérben, hiszen nála érdekesebb alakok népesítik be a birtokot: két szende szűz, egy erkölcstelen, férjvadász szingli, egy alantas fekete, az ő egomán gazdája, valamint  a nagybácsi legjobb barátja, aki kifogástalan úriember, profi detektív és élete alkonyán sem tétlenkedő rémségvadász egy személyben. Mindannyiuk közös problémája a vidék gyermek- és jószágállományát tizedelő ismeretlen veszély, ami talán közvetlenül köthető valamelyikük személyéhez.

Ha a kedves olvasó némi polaritást vélne felfedezni az ábrázolt karakterek jellemeiben, az nem érzékcsalódás. Bram Stokerről él egy olyan vélekedés, hogy látens homoszexualitását a szigorú erkölcsiség önsanyargató páncéljába csomagolta (szextelen házasság, melegek elleni kirohanások) és nagyon úgy tűnik, hogy életét és munkásságát egy végső önigazolásnak is beillő példabeszéddel kívánta lezárni – a regény megírását követően egy évvel, 1912-ben hunyt el. Nem azt mondom, hogy ez a helyzet – mit tudok én, Wikipédia-hírmorzsavadász -, de ha így lenne, annak lehet értelme. Szembeötlő ugyanis, amilyen tiszta erkölcsi metszésvonalak mentén sorakoznak a Féreg szereplői: az még hagyján, hogy újraházasodás végett ügyeskedő Lady elvtelen pszichopata, az igazi szociáldarwinista ökölcsapásokat Oolanga, a fekete szolgáló kapja, aki mint a „legalantasabb nigroid fajta” kerül jellemzésre, aki a „maga módján egyébként okos fickó, ahhoz képest, hogy néger; de ettől még nem kevésbé veszélyes és gyűlöletes”. Az igazi duplafenekű fondorlat azonban egyértelműen a Lady iránt érzett romantikus érzéseinek leírása, aki dialógusaiban valami gyomorforgató fertelemként utal ezekre. Ebbe nem tudtam nem belelátni az unatkozó úrinő elfojtott szexuális fantáziájának toposzát az erőszakoskodó vademberrel: „kérem, törzsfőnök, ne tegyen magáévá! na de most komolyan, mire vár még?!”. Spoiler, spoiler, a rettenetes vudu pap kínhalált hal, mint ahogy mennie kell annak a hajadonnak is, akit a felsorakoztatott szereplők egyike sem tudna hitelesen ábrázolva feleségül venni. Ha ez alapján kéne az idős Stoker hitvallását megfogalmaznom, az így hangzana: erkölcs, vagy halál!

A gótikus romantika kulisszái – kastélyok, várak közt ólálkodó ármánykodók és gyilkosok -, valamint az egydimenziós alakok az írótól megszokott részletességgel kerültek bemutatásra, és habár mozgatórugóiknak megracionalizálása ma már társadalmi, tudományos meg a józan ész egyéb szempontjai alapján helyenként megmosolyogtatóak, vagy vérmérséklettől függően felháborítóak, a csomag egészének van valami semmihez sem hasonlítható bája. Nem mintha ettől bármiféle relevanciát kapna a jelenkor szemüvegén át a Féreg, vagy akár jónak tartanám, de mindenképpen egyedi könyvélmény. Elolvasása azonban a kiadó utolsó oldalakra rejtett meglepetése, a Kossuth-díjas Kucka Péter 1976-os rövid tanulmánya miatt érte meg igazán, amiben a francia forradalomtól húz gondolategyenest a horror megszületésének szükségszerűségéig. Nagyon durván leegyszerűsítve a racionalitás felszabadulásával egybeeső terrort teszi felelőssé a civilizált ember zavarodottságáért, majd a kultúra szerepének boncolgatásán keresztül ütközik a lét alapkérdéseinek problematikájába. Eszmefuttatása olyan nyomasztó relevanciával bír most is, ami valóban félelmetessé teszi a klasszikussá sohasem nemesült életműzárás ezen kiadását.

Vissza a főoldalra