Bár nagyon kedvelem a karaktert, valahogy sosem tudtam a Pókember figurájának rajongójává válni. Nem tudom, hogy a lábainak számát keveslem, vagy inkább a Batmobile-ok menősége csavarta el a fejem; mindenesetre Peter Parkerrel a kapcsolatom legfeljebb barátságos, de nem baráti. Ezzel együtt (a magas kultúra elkötelezett mecénásaként) történetét Sam Raimi trilógiája óta követem, így a Nincs hazaúttal– az Irány a Pókverzumot is beleszámolva – a kilencedik vásznonmászkálást passzírozta le Hollywood a torkomon. Az embernek tényleg arra van ideje, amire akarja.
2019-ben, az Idegenben után aztán elengedtem a szuperhősfogat gyeplőjét, mert úgy éreztem, a Disney ezt is, mint minden más franchise-t ami a birtokába került, a hányásig túladagolja. A teljesség igénye nélkül kimaradt tehát a Wandavision, a Loki, a Shang-Chi, vagy az Örökkévalók, aminek a trailer-je három percen keresztül magyarázta, miért ülték végig hősei Thanos tömegmészárlását. Az aktuális hálóvető kalandjaiba viszont már megint túl sokat invesztáltam, meg amúgy is a Sony gyártja, így muszáj volt tudnom, hogyan születik újabb rebootgyanús, de legalábbis gond nélkül továbbfűzhető lezárása a sorozatnak.
Meglepetésemre talán az eddigi legszórakoztatóbb módon.
A szerződés néző és készítők közt réges-rég megköttetett, így az elvárásainkat ne most vizsgáljuk felül: színes-szagos tálalásra, logikai lábmosóvízre és teátrális érzelmekre szokás számítani egy efféle installációtól. És ami a legfontosabb: mivel ezek nem rétegfimek, hanem ugyanannak a közönségnek folyamatosan megemelt ingerküszöbjét bombázzák, a lufit mindig nagyobbra kell fújni, mint legutóbb. Bizonyos megfejtések szerint Tom Holland (Parker) egyedül már nem vitte volna el a hátán a produkciót, így bedobták a dimenziók közti átjárhatóság ötletét, amiben lehet valami, elvégre ugyanazon sablont ugyanúgy nehéz emelt áron értékesíteni. A frissítés annyira szellemesre sikerült, hogy úgy éreztem, nemhogy egyszer, de többször is szívesen látnám ezt a kalandot.
Ezen a ponton viszont beleütközöm abba a falba, amibe a beszámolók java. Spoilermentesen nem beszélhetek ugyanis arról, mi történik a Nincs hazaútban.
Mivel Marverzum (Marvel Cinematic Universe, szívesen)-csillagról van szó, az írók azt rángatnak színpadra, akire a Sony producerei rábólintanak éppen szükségük van az adott történethez. Ezúttal ez Dr. Stephen Strange (Benedict Cumberbatch), akit Peter azért keres meg, hogy felejtesse el a világgal, miszerint ő a Pókember. A lebukás még Mysterio (Jake Gylenhaal) „búcsúajándéka” volt az Idegenben legvégén, és meglehetősen kellemetlennek bizonyult a srác és a hozzá közel állók, például MJ (Zendaya) számára. Az élmény helyi szintű vizualizálásához képzeljük el a Blikket helikopterekkel üldözni az épp büntetőfékezésből robogóval menekülő Berki Krisztiánt. A bermudából előlobogó vasalt herék látványa miatt fejezzük be a kárörvendő rötyögést.
A varázslat félresikerül, a folyomány pedig egyfajta tiszteletadás a széria egésze előtt – már amire érdemes emlékezni belőle, bár ez nyilván szubjektív. Egyrészt az ötlet hatalmas poén, másrészt pedig Holland-nél is katalizálódik némi karakterfejlődés a konfliktusok apropóján, aminél a színész elismerésre méltóan megdolgozik a pénzéért. Megkockáztatom, hogy a Nincs hazaút nem csupán az utóbbi három, hanem a pókgyerek összes mozis megpróbáltatásainak legélvezetesebbje, talán az 1978-as japán Supaidāmant leszámítva, amit meg nincs az az isten, hogy megnézzek. Jon Watts rendező ügyesen építkezve jutott el a pókmunkássága fináléjára az „Ezt miért kellett…?”-től a „Na, ez kafa volt!”-ig, visszahozva mindazt, ami működött eddig, sőt azt is, ami nem. És megszerelte.
Tényleg kellemetlen, de itt jobb, ha befejezem az ismertetést. Köszi a figyelmet, boldog karácsonyt, meg minden – jó szívvel ajánlom, hogy a kedves érdeklődő adjon egy esélyt ennek a hosszúra nyúlt esti mesének, akarom mondani akció-fantasy-nek (azért sem kiáltok sci-fit, mert a felhasznált kütyüknek annyi megágyazottsága sincs a valóságban, mint a Loch Ness-i szörnynek), mert egy ideig biztosan nem készül sikerültebb szuperhőseposz. Az év végéig legalábbis semmiképp.