Oscar-sorozat, negyedik rész: Leszúr-lak – Tőrbe ejtve bemutató

A hiba az én készülékemben van. Mivel felületes szemlélőként Rian Johnson harmadik nagyjátékfilmjénél, a Looper – A jövő gyilkosánál kezdtem meg a rendező munkásságával való ismerkedést, amit a Star Wars: Az Utolsó Jedik követett, magamban elkönyveltem őt sci-fi direktornak. Némi felzárkózó kutakodás után döbbentem rá, hogy vonzalma a fondorlatos csavarok iránt már egészen korán, a 2005-ös Beépülvénél manifesztálódott, majd – számomra sajnálatos módon – ez a rajongás a Csillagok háborújának nyolcadik epizódjára sem lankadt. Nos, örömmel jelentem, hogy habár az új Skywalker-trilógia (végre) a hátunk mögé került, Johnson a Disney/Lucasarts „csináljunk annyi pénzt, mint égen a csillag” jeligére üzemelő galaktikus játszóterét elhagyva visszatalált ahhoz a terephez, ahol furmányai működnek is, és nem vonzzák magukkal a fél világ utálatát. Ehhez hozzásegítette a fordulatos, kiszámíthatatlan, egy lépéssel végig a néző előtt járó történetszövés, aminek elkövetője…

…nem más, mint Rian Johnson. Hmm. Be kell valljam, hogy bár a szakmaiság oltárán kíméletlen profizmussal áldozom fel személyes érzéseimet, azért ha őszinte akarok lenni, kicsit fájlalom Miki Egérnek a gyermekkoromon elkövetett erőszaktételét, amihez Johnson minimum asszisztenciát nyújtott. Emiatt nem ő mostanában a kedvenc hollywood-i fazonom, de a legjobb eredeti forgatókönyv díjáért való jelölését a kilencvenkettedik Oscar-gálán ettől még nem tartom teljesen légből kapottnak – a „Ki tette?” kérdéskört boncolgató legújabb bűnügyi története még egy olyan szakbarbárt is végig a székéhez szegezett, akinek érintetlenül hevernek könyvespolcán Agatha Christie összes művei, detektívmunkát meg akkor látott utoljára, amikor a rend őrei másolt Need for Speed CD-ket kerestek a lakásán jó húsz évvel ezelőtt.

A Tőrbe ejtve kiváló ellenpéldája az ennyi légy nem tévedhet alapvetésnek, ugyanis tele van sztárokkal, mégsem bűzlik. Daniel Craig, Jamie Lee Curtis, Chris Evans, Ana de Armas, Michael Shannon, Don Johnson… inkább nem a listázásukkal töltöm meg ezt a hasábot. Lényeg, hogy legtöbbjük a Thrombley-család valamelyik nem túl szimpatikus tagját alakítja, akik azért gyűlnek össze egy, a Cluedo-társasjáték helyszínének is beillő villában, hogy megünnepeljék a kőgazdag életmódjukat gyilkossági regényeinek bevételeiből vaskos dollárokkal biztosító Harlan Thrombley születésnapját. Mint minden olyan esemény, ahol sok rokon gyűlik össze kis térben, ez az este sem mentes a heves indulatoktól, csakhogy másnapra a családfő elmetszett torokkal kerül elő, és habár a rendőrség hamar öngyilkosságnak titulálja az esetet, valaki megbíz egy neves magándetektívet, hogy nézzen rá újra az ügyre.

Az egész attól válik érdekessé, hogy nagyjából fél óra után megtudjuk, ki az elkövető… és még mindig érdekes tud maradni a sztori! Az események további alakulása természetesen kiszámíthatatlan, de cseppet sem hat randomnak; végig belül marad a saját maga által épített világon, mint egy festő, aki nem akarja összekenni a keretet látványos ecsetvonásokkal, csak azért, hogy formabontót alkosson. Ez a fajta mértéktartás szerintem dicséretes, és ahogy a rendező nyilatkozta nemrégiben, komoly tudatosság van mögötte, a szálak felgöngyölítésére felbérelt nyomozó, Benoit Blanc pedig van olyan érdekes karakter, hogy a jövőben esetleg további rejtélyeket oldjunk meg általa. Ha ő lesz a jövő Columbo-ja, talán nem is olyan elhibázott a krimikben szerzett jártasságom, de a rutinos bűnténymegoldók sem fognak unatkozni mellette. Rian Johnson, maradj a kaptafánál.

Vissza a főoldalra