A lassan a nyolcadik x-be lépő Terike nénit kedves idős hölgyként ismerem, aki a szomszédunkban lakik. Amikor összefutunk, udvariasan köszönünk egymásnak, és amennyiben épp nem rohanok valahová, elcsevegünk a világ dolgairól. Mondhatjuk, hogy stabilan pozitív kép él bennem a néniről, sőt talán benne is rólam, amit igyekszünk egymás felé apró gesztusokkal jelezni a jószomszédi viszony jegyében. A magam részéről nincs ezzel az egésszel hátsó szándékom, bár tény, hogy neki van egyedül kulcsa a hátsó kapuhoz, amin keresztül sokkal egyszerűbb például költözködni.
Eddig bizonyára tudtok követni, a következő jelenetsort pedig kezeljük kérem feltételes módban.
– Csókolom, Terike néni – csöngetek harmadjára, mire végre résnyire kinyitja az ajtót, hogy ne szökjön el az a drága meleg.
– Szervusz, kisfiam – felel, majd rám mosolyog vastag szemüvege mögül. – Olyan csend volt nálatok egész nap, a feleséged visszament dolgozni?
– Igen, tetszik tudni csak egy pár napot volt itthon az év végén, de most is bent kellett maradnia, hogy behozza magát. Terike néni, a kapukulcsot elkérhetném?
– Na várjál, szóval akkor most egyedül vagy, ugye? Gyere már be egy kicsit, mindjárt megkeresem azt a kulcsot.
Az ajtó kitárul, majd gyorsan becsukódik mögöttem. Talán csak képzelem, de mintha szomszédom előtte egy pillanatra szétnézett volna a körfolyosón.
– Vesd le a cipőd meg a kabátod – ajánlja, és mire ellenkezhetnék ez utóbbi szelíd erőszakkal már le is került rólam. Szabadkozom, de csak beterel a nappaliba, és még abban sem vagyok biztos, melyikünk szabadított meg a surranóimtól.
Terike néni szemben ül a nappali bejáratával virágos köténykéjében, lábai laza terpeszre nyílnak. Kényelmes póznak tűnik, de mégis van benne valami vésztjósló, amitől kiráz a hideg. Ahogy felteszem a kérdést felmerül bennem, hogy vajon visszazárta-e mögöttem a rácsot. (Tudom, eddig nem volt szó rácsról, de kell a drámai feszültségkeltéshez).
– Terike néni, megkaphatnám a kulcsot? – hebegem, miközben izzadt tenyerem a zsebemben lapuló mobiltelefonon keres biztonságot. Hiába, amikor meg kéne szólalnia, mindig hallgat.
– Ezt a kulcsot, kedveském? – kérdezi kihívó, gonosz éllel a hangjában, miközben jobb mutatóujján megpörgeti a csomót, majd leejti maga elé a szőnyegre. Sosem láttam még ilyennek.
– Igen, azt… tetszik tudni, jönnek az új szekrények, a feleségem már nagyon várja őket, és máshogy nem tudjuk őket felhozni…
– Akkor fontos neked, hogy ki tudd nyitni a kaput, igaz?
– Igen, igaz, de…
– Na ereszkedj le szépen négykézlábra, mint egy kutyus, és gyere ide érte!
– Na de Terike néni, kérem, én… – kezdem, és arcomon sós könnyek szánkáznak végig. Nem tudom, az fáj-e jobban, hogy megbíztam benne, és most ilyen megalázó helyzetbe kényszerít, vagy hogy képtelen vagyok eldönteni, megér-e ennyit a családom kényelme. Az óra ketyeg, csapdában érzem magam, csak azt akarom, legyen vége… lassan megrogynak a térdeim…
Nagyjából hasonló helyzetbe hozta Roger Alies Fox News-vezető és executive-jainak fiúklubja nők tucatjait az évek során, csak mivel ők nem álltak meg ott, ahol én, plusz atrocitásaik a valóságban történtek (én meg csak „álmodozom” Terike néniről, a félemelet Monica Bellucci-járól), az eset finoman szólva is rendkívül lehangoló. A Showtime nemrégiben készített az esetről egy minisorozatot Naomi Watts-szal és Russel Crowe-val a főszerepben, amihez sajnos nem volt szerencsém, a mozis adaptáció viszont a legjobb női főszereplő (Charlize Theron), valamint női mellékszereplő (Margot Robbie) díjáért vonul harcba, így felkerült az Oszkár-radaromra.
A Fox nevezetű republikánus hírharsona tudtommal hírhedt volt arról, hogy a laza vonalvezetés mentén konzervatívnak aposztrofált értékrendjének hátszelén karriereket döntött romba, vagy íveltetett a sztratoszférába, a Botrány pedig szerintem elég jó arányérzékkel mutatja be a mögöttes szociális tranzakciók egy különösen undorító fajtájának, a zaklatásnak a dinamikáját, és a résztvevők belső világát –magát a helyzetet pedig zavarba ejtő hitelességgel vágja a képünkbe. A férfi hitvány, a nő haszonleső és/vagy gyáva típusú feketefehérséget felejtsük is el gyorsan, ennél Jay Roach rendező (Apádra ütök? Austin Powers?? Mi a fene??!) és Charles Randolph író mélyebbet merítenek. Ha valakiben – kívülállóként – stabil sztereotípiák élnek, mint például: „Ejj, jó volt bezzeg neki a zsíros állás, most meg megy feljelentgetni!” vagy „A férfiak férfiak voltak már akkor is, mikor én jány voltam, sose változnak meg…”, nos akkor csak remélni tudom, hogy most majd felnyílnak a szemek, de hogy őszinte legyek, nem hiszek benne. Viszont remek tempójával, mérsékelt didaktikájával, dokumentarista igényű elbeszélésmódjukkal ez a két pasi képesnek bizonyult komplexen bemutatni egy olyan témát, ami eddig méltatlanul süllyedt bele a médiahiszti mocsarába. Ennél pedig az áldozatok jóval többet érdemelnek.
Végezetül, ha már azt boncolgatjuk, kinek mi jár, hadd vitatkozzam kicsit az Akadémiával. Oké, Margot Robbie szobrával nem kötekszem, Laura Dernt leszámítva a Házassági történetben ugyanis nem láttam még a rivális jelöltek munkáját, szóval ez lehet jogos. Ám Charlize Theron hiába ment nagyot főszereplőként, én a szobrot nem neki adnám, hanem… na de ezt majd csak legközelebb árulom el!