Nemrégiben egy idős korában elhunyt, zsidó származású hölgyismerősöm temetésén jártam. Alig egy hétre rá az élet keserűen felemelő párhuzamot vont az ő sorsa, valamint Marthe (ejtsd: „Márt”) Cohn-é közé, akit a modernkori történelem iránt érdeklődő közönség második világháborús élményein keresztül Chichinette-ként, vagyis idegesítő lánykaként ismerhet meg.
Hétköznapi hősként emlékezett meg lánya gyászbeszédében elhunyt ismerősömről, mely megnevezés, úgy gondolom, kijár mindazon bátor szerencsésnek, akik emberként voltak képesek átvészelni a náci terrort. A film 2016-os felvételekor kilencvenhat éves Marthe körül minden jel szerint mostanra épült fel egyfajta momentum, habár a jelenség korántsem előzmény nélküli. 2002-ben jelent meg a francia hírszerzésig, majd a német kettős ügynökösködésig vezető útját bemutató Behind Enemy Lines című önéletrajz (szabad fordításomban Ellenséges vonalakon túl – magyar megjelenésről nem tudok), azóta pedig az írónő férjével a nemzetközi színtéren tartott előadásaival igyekszik népszerűsíteni az örök emberi értékeknek az elnyomással szembeni fensőbbségét. Ahogy Marthe, merthogy higgyék el, Cohn asszonynak már csak a belőle áradó gyermeki báj miatt sem jutna eszébe senkinek nevezni, száz éves kora felé közeledve fizikailag egyre inkább zsugorodik, úgy nő emberi nagysága a sors viharainak tükrében, mely nimbuszt Nichola Hens rendező Chichinette hétköznapjainak bemutatásán keresztül fokozatosan építi fel.
Tehát a könyvvel ellentétben a dokumentarista jellegű filmben a Cohn házaspár jelenkori tevékenysége kerül az események középpontjába, mely a hányattatott múltjukon túlmutató hittételek főleg a fiatalokkal való megismertetéséről szól. Innen tekintünk vissza civilizációnk egyik legsötétebb időszakára, ami hatásos kettősséget eredményez: a múlt küzdelmeivel szembeni jelenkori életigenlés érezhetően sugárzik Marthe-ból és férjéből, így ha különösebb koncepció nélkül kellene másfél órán keresztül hallgatnom őket, már az is léleksimogató élmény lenne. Ha a kettősnek nem lenne ilyen erős aurája, bajban is lennénk az elbeszélés befogadásával, mert amikor nem a háború eseményei kerülnek terítékre, általában konferenciatermek belsejét látjuk, vagyis nagyfokú nyitottság és türelmes érdeklődés híján hamar a távkapcsoló után nyúlna a néző – már ha a moziban lenne ilyen.
Ilyenformán a nyolcvanhat perces játékidő élvezete a személyes varázs, valamint a hősi helytállás emlékének diadala, és ha vizuális grandiozitást szeretnénk kapni, érdemesebb a hollywoodi formanyelvek felé kacsintgatnunk. Talán kicsit kurta zárásként engedtessék meg a végére még egy személyes kitérő: az év utolsó (a sors fintoraként: izraeli) önvédelmi edzésén csúnyán kificamítottam a jobb kezem ujjait, így a cikk megírása a belém vert vakon gépeléssel súlyosbítva némi kellemetlenségembe és fájdalmamba telt – ezért is igyekeztem a lényegre szorítkozni, ami talán bocsánatos bűn. Mégis úgy éreztem, írnom kell Marthe-ról, hátha sok ilyen tett után egyszer belőlem is lehet hétköznapi hős… Vannak ugyanis történetek, amik ennél összehasonlíthatatlanul nagyobb önfeláldozást is megérdemelnek, csak hogy ne merüljenek feledésbe. Chichinette-é ilyen, mert ő a jövőről mesél.
(A cikk eredetije elolvasható az Ekulturán: http://ekultura.hu/2019/12/26/chichinette-veletlenul-kem-lettem)