Nem vállalkozom rá, hogy összeszedjem az összes első világháborús filmélményem, de látatlanban ki merem jelenteni, hogy nagyságrendileg kevesebb van belőlük, mint a másodikból. Mi több, egyedül a Hosszú jegyességet tudom felidézni, ami szigorúan véve inkább háborús-romantikus (romantikus háborús?) történet, vagyis nem kimondottan a korszak harcászati megmozdulásait állítja optikai lencséjének középpontjába. A viszonylag közelmúltból Spielberg Hadak útjánja, illetve Peter Jackson Akik már nem öregszenekje ötlik fel, ami számomra feltételezi Hollywood „Ha nincsenek nácik, sztori sincs” jeligéjű hozzáállását a huszadik század világégéseihez. Az angol gyártású 1917 ezt a történelmi rést igyekszik befoltozni a biztonság kedvéért a technika vívmányait is hadrendbe állítva az érdeklődés felkorbácsolása végett: míg Jackson digitálisan retusálta modernre a korabeli felvételeket, addig az utóbbi két James Bondot dirigáló Sam Mendes észlelhető vágás nélkül vezet végig a hadak útján.
Be kell valljam, hogy nekem minden idők legmaradandóbb ilyen jellegű alkotása a koreai háború körül bonyolódó 2004-es Taegukgi volt és maradt (magyarul a meglehetősen semmitmondó Harcosok szövetsége címmel jött ki), megtekintése óta pedig – nem túl professzionális módon – minden katonákat felvonultató, az ötvenes évekig bezárólag játszódó művet ehhez mérek. Belátom, ez a hozzáállás nyilván több sebből vérzik, mint egy friss repeszgránát-áldozat, ezért igyekszem valahogy félretenni a könnyező nosztalgiát, és friss szemmel nézni az újabb próbálkozásokat. Az 1917-et például nagyítóval: ugyan nem az első eset, hogy a filmkészítők egyetlen felvételként prezentálnak hosszabb jelenetsorokat, de a teljes játékidőt eddig tudtommal a Victoria című német thriller tudta ezzel a bravúrral végigcsinálni. Feltételezem, hogy Mendes-nél trükkfelvételek rejtik el az átmeneteket (update: megerősítve), ám ez az összhatásból fikarcnyit sem von le – tökéletes tempóban masírozunk egyre mélyebbre a harctér nyomasztó atmoszférájába, aminek kulisszái lélegzetelállítóak, csak a dramaturgiája tűnik kiszámíthatónak néha.
Valahol bocsánatos bűn ez, hisz a feszültséget tudni kell felépíteni, adagolni – két őrvezető aligha léggitároz le regimenteket, hacsak nem Stallone és Schwarzenegger a vezetéknevük, az időbeli felezővonalhoz érve pedig már kapunk annyi izgalmat, hogy letegyük a képzeletbeli patikamérleget, és a küldetés sikere lebegjen mentális horizontunkon. Kicsit mesterkélt húzásnak tűnik, hogy egy stratégiai fontosságú üzenetet, amin ezerhatszáz emberi élet múlik nem egy tucat fegyveresre bíznak, de ha úgy vesszük igazolva van némileg ez az elgondolás azzal, hogy az egyik őrvezetőnek a testvére érintett az esetleges mészárlásban (tehát motivált a célbajutásra), valamint egy párost talán nehezebb kiszúrni, mint ha csapatok indulnak neki az útnak. Racionalizálok, tudom, nekem sem tetszik, mint ahogy vicces az is, ahogy világsztárok tűnnek fel egy-egy mellékes szerepben, hogy aztán hátrahagyjuk őket árkokban-sátrakban, két névtelen gyalogos életéért szurkolva. A magam részéről azonban még azt sem bánom, ha csupán a plakáton kellett feltüntetni néhány nagy nevet (Colin Firth, Mark Strong, Benedict Cumberbatch) a nézőszámot maximalizálandó, mert jól esett látni néhány ismerős arcot a pokolban.
A britek tehát igyekeztek mindent elkövetni, hogy az első világháború ezúttal a kasszáknál és a mozipénztáraknál szedjen minél több áldozatot, ami egy izgalmas, ritkán látott megoldással megvalósított filmet eredményezett. A téma szerelmesei amúgy sincsenek elkényeztetve, hogy válogatni kényszerüljenek, most meg aztán kár is lenne sznoboskodnunk, hiszen az 1917 apró tökéletlenségeivel együtt is egy gyomorba markoló film. Rosszabbat én sem szeretnék mondani rá annál, minthogy még mindig a Taegukgi a kedvenc majdnem-világháborús filmem.