Nevelési tanácsnemadó, avagy szülőügyi belegondolásaim

A Google nyilván előbb tudta, hogy apa leszek, mint jómagam. Nem kizárt, hogy hirtelen megváltozott keresési szokásaimra (magas labda, de nem csapom le kapcsolódó példával) reagált globális gyóntatónk, a nagybetűs Internet, mindenesetre legalább annyi diszkréció szorult vájkálást multimilliárdos üzletté segítő programozókba, hogy csak a gyermek születését követően kezdett papás-mamás-babás tartalmakat tolni az arcomba. Néha el is „fogyasztom” ezeket, aminek apropóján a szoktatás/nevelés témájának darázsfészkéről tervezek hangosan töprengeni.

A többnyire gondolati- és véleménybuborékban tartásomat célul kitűző böngésző-nyitóoldal egy kétségbeesett (?) édesanya (??) segélykiáltását tartotta figyelmemre érdekesnek: felejtsük el azt a mondatot, hogy minden csak szoktatás kérdése, kérte azoktól, akik meghallották.

Leküzdhetetlen gyarlóságom, hogy férfi vagyok – ezen a tényen kénytelenek leszünk túllendülni, hogy tovább folytathassam e gondolatmenetet. Ha sikerült, hadd tegyem fel a kérdést: hogyan definiáljuk a nevelés és a szoktatás közti különbséget? Utóbbi olyan, mint valami szitokszó, amire csak inkognító módban dobál találatokat a keresőmotor. Némi kutatást és „utánagyalást” követően a szoktatás a nevelés tartalmilag jóval szűkebb kistestvére: adott kontextusban a gyermeknek a szülő igényeihez való igazítását tudom talán legpontosabban hozzá társítani.

A nevelésre keresve már szinte dúskálunk a definíció-bőségben; ez esetben már fejlesztünk, kiterjesztünk, ápolunk, el- és betakarunk… mindezt a társadalmi igényeket szem előtt tartva, és ez nagyon fontos szempont, talán a legfontosabb. Leegyszerűsített formában aki szoktat, az saját magát szolgálja, aki pedig nevel, a magasabb rendű társadalmi elvárást szolgálja ki. Magam sem vitatom, hogy ez elég pejoratív megközelítés, hiszen a szoktatás nem kizárólag, sőt, főleg nem a szülő érdeke, már amennyiben utódunk igényét helyezzük a magunké elé. Csakhogy mindez teljesen lényegtelenné válik, amikor megindul a(z ön)vád: aki rosszul, értsd más szülők által eltérően szoktat, majd erről panaszkodik ezen más szülők díszes csapatának, arról könnyen elterjed, hogy rosszul is nevel. Aztán ezt vagy elhiszi magáról, vagy publikálhat online, hogy mentegesse magát.

Tovább tekerve ugyanezt a verklit a rosszul szoktatott gyerek a szülei, lepasszolós hajlamú apa esetén az anyja életét teszi keservessé, míg a rosszul nevelt gyermek a környezetéét. Ebből kifolyólag a gyermekével kapcsolatos nehézségek felett kesergő anya elleni legélesebb gondolati fegyver, amennyiben nem segítő szándék vezérli, a „Miért nem szoktattad máshogy / Úgy mint én?” erkölcsi álmagaslatából vagdalkozik lefelé, míg a neveletlen gyermek kohézióba rántja a többi szülőt (hozzáteszem, olykor joggal). Amikor az érintett kiáltványt intéz az arctalan nettömeghez, miszerint minden nem szoktatás kérdése, nehéz vitába szállni vele. De hadd szögezzem le: a szoktatás a nevelés előszobája, ami egyfajta keretet teremt a kicsinek abban a világban, amibe szülei belecitálták.

Értelemszerű, hogy senkiből nem lesz bármi; hozadékokkal érkezünk mind, az ezekkel való optimális kertészkedés a szülői lét elsőszámú dilemmája. Másfelől sajnálatos sajátosság, hogy néhányunk megfelelő önvizsgálat nélkül kezd el rendelkezni egy új élet felett, így helyezve át saját sérült önazonosságát, valamint hiányos élet-eszköztárát az utód(ok)ra, mintha általuk ülne át valami lelki mentőcsónakba. Az én világom megszűnt / Már te vagy a világom – nem túl nehéz batyu ez mindjárt a startvonalnál az új versenyzőnek? Nem arról van szó itt, hogy egyes anyák és/vagy apák saját bizonytalanságukból táplálkozva tagadják le, hogy ők tanítják a világot gyermeküknek, és bár nem üres lapokra írnak, az első fejezeteket mégis ők fogalmazzák meg?

Nincs bennem kétség afelől, hogy ennek a vélt vagy valós ténynek megvan az árnyoldala is, elvégre jártam már játszótéren más gyermekes felnőttek közt… hamar elsődleges fegyveréré válik a dominanciaharcnak a bezzegezés, és a kéretlen tanácsok csataterén áldozati báránnyá válik, aki kicsit is gyengének mutatkozik. Minden tiszteletem azé, aki elfogadja, hogy az ő gyermeke csak számára a legtökéletesebb, az objektív világ a rózsaszín szemüvegen túl kezdődik, és bár egy újabb pohár bor után kiált, ha egy pillanatra szemrevételezzük, attól még ott van. Ezt csendes magányban, intim közelségben kijelenthetjük, de a szociális héják előtt emlegetni újabb konc az eleven, fájó testből. Ez ellen joggal tiltakozik az, akit megmarnak, ám az érem másik oldalát is szemrevételeznünk kell.

Ez a bizonyos másik oldal esetemben a következőképp hangzik: saját kicsinyem esetén vallom, hogy egy bizonyos ponton túli alkalmazkodást még legoptimálisabb esetben sem várhatunk tőle, mint ahogy magunktól sem, és ez nem is lehet cél. Ő tanít minket, mi pedig tanulunk tőle, róla. Van, hogy szarul csináljuk, amit csinálunk, ő meg ezt az arcunkba ordítja. Sír, az ablakok remegnek, ilyenkor az ember korrigál, ha van mit, ha nincs, tűr –  elvégre ha én élném meg három óránként életveszélynek, hogy korog a gyomrom, biztosan én se lennék szivárványos hangulatban. Mivel a családunk tagja, akit még nem nagyon ismerünk, ezen igyekszünk változtatni. Amiben tudunk, bizony alkalmazkodunk egymáshoz, aminek a határait bár ő jelöli ki, a szüleiként mégis van mozgásterünk. (Elég durva is lenne, ha ez nem így lenne). Aki ezt élből letagadja, és védekezik, legalább akkora hibát vét, mint aki semmibe veszi babája igényeit. Aztán ahogy cseperedik a kicsi, igyekszünk úgy nevelni, hogy a legjobb önmaga lehessen, mint ahogy mi is próbálunk azok lenni számára, miatta – ez az ő nevelése a mi irányunkba.

Konklúzióként tehát: minden csak szoktatás kérdése lenne? Biztosan nem. A saját határaik között szoktathatóak a gyerekek? Úgy gondolom, hogy igen. Minden mást a szülőnek kell megszoknia, aki jobban teszi, ha gyorsan szembenéz a saját határaival, mert gyermeke pillanatok alatt szembesíteni fogja őt ezekkel. Nem csupán a játszóterek, de a világ is csendesebb, nyugodtabb hely lesz, ha minél többen így teszünk.