Ne játssz a tűzzel bemutató: így ég John Cena

Ó, ha hallgattam volna a Szerkesztőmre! Majdnem ugyanazokat a szavakat használta, mint amivel John Cena új filmje figyelmeztet. De elhessegettem az intést, mint ahogy azok a nézők tették, akik segítettek a huszonkilenc milliós büdzsét majd’ hatvankét milliós bevételre átfordítani, ami ugyan nem kiemelkedő eredmény, de nem is tragikus. A filmről alkotott véleményemet sem tudnám másképp summázni, minthogy láttam már rosszabbat – tizenkettes karikával fut, ami itt az ajánlott korhatárt jelöli, de évre pontosan.

Mielőtt tovább mennék, le kell szögezzem, hogy én magam régen elmúltam már tizenkét éves. Ez azért fontos, mert a mai napig élénken él bennem feleségem unokaöccsének a tekintete, ahogy ebben a korban ódákat zengett a Nagyfiúk című Adam Sandler-opuszról, amiből unszolására és társaságában legyűrtem mindkét epizódot. Azt hiszem, ezt azért sikerült megtennem, mert a srác lelkesedése elválaszthatatlanul összeforrt a mű befogadásával; nos, Cenának sikerült egyedül megugrania azt a szintet, amihez a „Sandman”-nek szüksége volt a teljes gárdára (Chris Rock, Rob Schneider, Kevin James, satöbbi satöbbi), ami aligha dicséret, de úgy vélem, ha lett volna velem egy kisiskolás korú gyerek, az ezt a filmet is kajálta volna. Ám sajnos nem volt, amitől most én is, meg az alkotók is szenvedünk kicsit.

Aki nem ismerné John Cena munkásságát, annak röviden bemutatom: ő egy kibikkantott, negyvenes ex-pankrátor, színész, rapper, vagyis tökéletes alapanyag, hogy besorolják a soron következő Halálos iramban filmbe a Szikla és Vin Diesel mellé. (Jelentem, így legyen ötösöm a lottón, mert meg is tették.) Aki az akcióvonal hangsúlyos dominanciáját vizionálja a filmográfiájába, nem téved nagyot, és ettől az iránytól most sem térünk el radikálisan, csak mellé csapjuk a „családi” és „vígjáték” kulcsszavakat.

Jake Carson (Cena) és csapata (köztük vélhetőleg nem szándékos áthallásként a Rob Zombie Halloween-filmjeinek Michael Mysers-ét alakító színésszel, aki végig egy baltával mászkál) szebb napokat látott füstugrók, vagyis ha jól értelmezem a koncepciót, elit tűzoltók csapata, akik közvetlen közelében landolnak a lángoknak, hogy megelőzzék a nagyobb katasztrófákat. Mivel Carson embereinek java a történet elején átigazol egy sikeresebb kaliforniai különítményhez, csupán néhányan maradnak a támaszponton, ám helyzeti előnyből indulva kimentenek három gyereket egy égő házból a „konkurencia” előtt, akiket aztán napokig istápolni kényszerülnek. Az esetet közvetíti a helyi televízió, akik valamiért viharban szeretnek random tűzeseteket helikopterről filmezni, így felfigyel Carsonra az elit különítmény vezetője, aki hogy, hogy nem épp utódot keres magának.

Ahogy arra számíthatunk, a gyerekek és az utolsó izomrostjáig befeszült füstugró közt nem éppen tökéletes a kémia, de a rosszcsont cukiság szép lassan lelazítja a szteroidoktól marcona vonásokat. Hogy tovább katalizálja hősünk jellemfejlődését, Judy Greer alakításában hamar feltűnik a színen a romantika tárgya is, akiről azt kell tudni, hogy nagyon szereti a békákat. Olyannyira, hogy tele van velük a háza előtti tó, megtöltik a nappalijában kiállított terráriumokat, a házi sütésű kekszei béka formájúak, ezekre békamintás konyharuhát terít, majd békatetoválásos kezével kóstoltatja őket… Annyira szájbarágósan egydimenziós szegény, hogy amikor egy vitában a varangyokat kezdte el védeni, engem szinte összezavart.

A többi karakter ábrázolása sem árnyaltabb az egyiptomi hieroglifákénál, de az írás legalább viszonylag kreatívan használja az állomás nyújtotta relatíve szűk lehetőségeket, hogy teret engedjen a szereplők szikrában gazdag összecsiszolódásának. Természetesen a folyamatnak jóval nagyobb a füstje, mint a lángja, ami annak is köszönhető, hogy nagyjából félidőtől mintha elveszett volna az inspiráció Dan Ewen és Matt Lieberman szerzőkből – a sztori gyorsuló ütemben tágul a monumentális giccs felé, mialatt olyan jelenetsorok pörögnek, amikre az időhúzónál pontosabb jelzőt nehezen tudnék kitalálni. Talán történt nagyobb tragédia is idén, de a végére még a pisilés, kakilás, fejbeverés triumvirátusára épülő humor is feláldozódott a kötelező mennybemenetel oltárán.

Úgy vélem, a felnőtteknek (is) szóló gyerekfilmeket példásan a sikerültebb animációs mozik tudják hozni, mert kikacsintásaikon keresztül nyújtanak annyit a kicsik gardedámjainak, hogy szórakoztatva érezzék magukat. Andy Fickman rendezését azért tartom hamvába holtnak, mert a bárminemű értékelhető tanulság mellett ez a vonal egyaránt hiányzik belőle. Illetve csak részben: a stáblistát kísérő bakijelenetek egyikében Judy Greer többször nekifut a szövegének, miközben kínjában nevetgélve ismételgeti: jézusom, ez a sor annyira rémes, hogy képtelen vagyok kimondani… Vicces, de nem a jó okból. Valódi bónuszkacagásért inkább nézzük hazafelé a metrón ülve főszereplőnket, ahogy filmjeinek egycsillagos értékeléseire reagál az IMDB-n. Csak a gyerek kezét ne engedjük el közben.

(A cikk eredetije megtalálható itt: http://ekultura.hu/2020/01/30/ne-jatssz-a-tuzzel)

Vissza a főoldalra