Oscar-sorozat 6(66): A két pápa bemutató

Miről beszélget két katolikus vallási vezető, miközben az egyház molesztálási botrányba keveredik? Itthon valószínűleg arról, hogy a szólásszabadság nevében leszedessék a Netflix-ről a meleg Jézusról szóló, amúgy komolyan vehetetlen paródiát, esetleg a Krisztus utolsó megkísértésének sugárzását bojkottálnák (sikerrel…), de ezt leszámítva a felvetés nem egy poén felvezetése, hanem Fernando Meirelles (Isten városa, Az elszánt diplomata) XVI. Benedek és Ferenc pápa kapcsolatát bemutató filmjének premisszája.

Én lennék az utolsó, aki követ vet azokra, akik nem rohantak el moziba két idős istenhívő vallási filozofálásával kísérni le a kóla-kukorica kombót. Szerencsére a streaming-szolgáltatói marketingkoncepció (rövid filmszínházas élettartam után gyors költözés az otthoni képernyőkre) lehetővé tette, hogy miután néhány hétig a kívánságlistámon parkoltassam a Két pápát, nagy levegőt vegyek, és hagyjam, hogy a rendező, valamint a főszereplő Jonathan Pryce (legutóbb hasonló szerepben a Trónok harca álnok főverebeként) és Anthony Hopkins neve belerántson az élménybe.

A – vatikáni viszonylatban legalábbis – liberális nézeteket valló Jorge Mario Bergoglio bíboros, a későbbi Ferenc pápa azért járul  a regnáló Benedek elé, hogy engedélyeztesse vele a szolgálattól való visszavonulását. Nem elég azonban, hogy nézeteik elméleti, teológiai kérdésekben szöges ellentétben állnak egymással, az egyházfő valahogy folyton elodázza a déli féltekéből vizitáló kollégájának kérését. Az eleinte mindkét oldal számára kényszerűnek tűnő közösség során vissza-visszatekintünk Bergoglio előéletére, ami során inkább bontogatjuk az egyéni felelősségvállalás és a lelkiismeret kérdéseit, mint a(z egyisten-) hitét. Benedek múltja javarészt árnyékok közt marad, az ő krízise ugyanis a jelenben tetőzik, kevésbé magával cipelt, de a feloldozást, a jövő felé fordulás lehetőségét a leendő Ferenccel egymásban találják meg, már amennyiben találnak közös nevezőt.

Meirelles rendező és az író, Anthony McCarten (ő tette le az asztalra A mindenség elméletét, A Legsötétebb órát, és Bohém rapszódiát is) laza fókuszban mutatja be a pápautódlás menetét, inkább foglalkozva a csuha alatt élő emberrel, és a benne dolgozó erőkkel. Ezt örömmel vettem, mert azt hiszem ha az Elveszett proféciák elolvasása és a Good Omens sorozat nagyjából ezzel egy időben történő, közelmúltbeli megtekintése után valaki mosolyogva az égre mutogat nekem, hogy „az Ő útjai kifürkészhetetlenek”, kihozom a nappaliból a huszonnégy kilós kettlebell-t, és egy gerincsérv árán is belevágom a Samsung arcbarnító méretű kijelzőjének közepébe. Szerencsére mindennemű hasonló bájolgástól megkíméltek az alkotók, mi több, még az öreg cuki bácsikás vonalat sem tolták túl, habár Ferenc futballrajongásának jelenetei beleférnének a következő világbajnokság mérkőzései közti szpotokba.

Aki eddig – hozzám hasonlóan – vonakodott esélyt adni A két pápának, szerintem nyugodtan megteheti, a plakát ígéretével ellentétben nem csupán két nyugdíjaskorú úriember teázgatásának lesz szemtanúja. Nézetbeli hovatartozástól függetlenül fogyasztható, remek arányérzékkel kikevert világi-vallási koktél ez, aminek fogyasztása egyik oldal gyomrát sem hiszem, hogy megfeküdné, ugyanakkor tanulságokkal bőven szolgáltat. Egyedül az intrikák, hatalmi játszmák hiányoznak belőle, amelyekből felteszem, a Vatikán falai közt sincs hiány, de hál’ istennek ezt a vonalat itthon bőven lefedik a belpolitikai hírek, akiknek érintettjei tanulhatnának némi vitakultúrát az ábrázolt Benedektől és Ferenctől. Egyebek mellett.

Vissza a főoldalra