Meseország a senkiké! – rendhagyó írás az év botránykönyvéről

Árpád, illetve haveroknak Árpi az állára húzott maszk fölött nagyot fújtatva tette vissza az acélsúlyokat tartóállványukra. Felemelni valamit, aztán visszatenni ugyanoda, a helyére – talált ebben a rutinban valami egyszerű szépséget, szinte költőit. Pedig hogy utálta a sok bajszos halálhuszárt annak idején az osztályterem falain! Drogos, szifiliszes, depressziós naplopónak tartotta mindet, mégis ezeknek a firkálmányai fertőzték a futball, és a labdára melleiben máris hajazó Lilluska szerelméért áhítozó gyermeki lelkét. Nem is tanult meg semmit az Anyám tyúkján meg a fullba búsulós Himnusz éneklős strófáin kívül – még mit nem!
És még mindig ilyeneket magoltatnak a kölykökkel… Bicepsznyújtás közben megfeszült a gondolatra, ám éppen nem lődörgött körülötte senki, akinek kiventillálhatta volna a dühét. Pedig ez, vagyis az értelmetlen faszságokkal való állandó hadakozás mélyen összekötötte őt honfitársaival, így hamar vigaszra lelhetett volna egy megértő fülben. Árpád különben aznap este idegesebben zizegett a szokásosnál, pedig a kommersz technózene és az acél csendülése a dzsimben többnyire kiradírozott egy adagot a lelkét nyomó terhekből.
Árpád idegességének hosszú évszázadok ástak alapot. Mint azt bizonyára kitaláltuk, Európa szívében, a Magyar Banánkirályságban élt, ami csak nevében utalt a gyümölcsre, uralkodói sosem gondolták komolyan annak termesztését. A magyarok érthető mód nem is voltak különösképp büszkék az ország banántermésére, és talán innen eredeztethetően másra sem igazán. De nem ez zavarta a mi jó Árpinkat, vagyis éppen nem, vagy nem jobban, mint máskor. Ingatag nyugalmából az elektronikus zenei pokol legmélyebb bugyrainak slágereit sulykoló kondirádió ugrasztotta ki, amikor megszakította műsorát az uradalmi hírharsonával.
„A gyerekek lelkét meg kell menteni a homokosoktól”, zengte a Banánkirály dörgedelmesen a hangfalakon át. „A gyerekmolesztálás itthon a katolikus papok előjoga”. Árpád önkéntelenül is kihúzta magát, pedig a fővárosban lakott, ahol az udvar ellenében fúvott kürtök hangosabban zengtek. Tisztelte a királyt, na, hát nem egész életében a tekintély meg az idősebbek iránti vak alázatra nevelték? Dehogynem. Az uralkodó mégiscsak megmentette a kamaszkort alig megérő demokrácia legfontosabb vívmányát, a szólásszabadságot. Ennek értelmében ha más nem is, legalább ő azt mondott, amit akart, és valóban, mintha csak olvasott volna a gondolataiban, az államvezér így zárta szavait: „De erről ugye nem beszélünk, és amiről nem beszélünk, az meg sem történik. Mi, magyarok ezt így szeretjük, akinek meg nem tetszik, úgy fenékbe billentjük, hogy mindjárt a fal másik oldalán találja magát!”.
Mint honfitársainak legtöbbje, Árpád szeretett így élni. Ami kimondatlan igazságtalanságot felfogott a körülötte zajló eseményekből, az magas vízálláshoz hasonlatos, pangó feszültségként manifesztálódott benne, de most átjárta testét a király szavaiból áradó erő. Megragadta a súlyzótárcsákat, majd néhány lökés után visszatette őket a helyükre, vagyis itt időben visszakanyarodunk elbeszélésünk legelejére, abba az élethelyzetbe, amiben hősünket megismertük. Idegességét a buzik okozták, pontosabban, hogy a főnök szerint elkezdtek a gyerekek lelkére pályázni, ami még rosszabbnak tűnt a bajszos rímfaragó halálhuszárok legalább államilag helyben hagyott befolyásánál is. Elvégre egyik-másik legalább az országért vívott csatában, mi több Szabadságharcban halt meg, ezzel törlesztve piócaélete adóssághalmából. Nincs ingyen ebéd!
Árpád fia kábé három éve született, és ha eddig a Lauderék kölyke miatt nem lett szivárványos, most már nem kezdhetett el női ruhákban járkálni valami új veszély miatt. Még jó, hogy a Banánkirály figyelmezteti a népet, gondolta. Védelmezi a magyarokat, hiszen ő nem holmi megbízott ügyvivő, és ezért végtelen hálát érdemelt. Mégis, magasztos eszmék ide vagy oda, Árpádot rettenetesmód zavarta, hogy a veszély pontos mibenléte ködbe veszett előtte.

Itt csak nagybátyja és mentora, a Profi segíthetett. Őt már a kocsiból, fél kézzel a kihangosított telefont tartva, másikkal a kormányt rángatva próbálta utolérni. A visszapillantóra aggatott műanyag feszület élesen kilengett minden előzésnél, de úgy érezte, ha nem csikorognak eleget a lízingelt sportkocsi kerekei, maga is lekésik valamiféle megváltást. Néhány idegtépően hosszú csengés után nikotinmarta, fáradt férfihang felelt a hívásra.
– Mondjad.
– A jó kurva… Ne haragudj Profikám, ez nem neked szólt, hanem ennek a baromnak előttem… Profikám, mi van most ezekkel a ratyikkal, hogy tele van velük a rádió?
A férfi, aki hangja alapján ötven és a halál közt harmonikázott sípoló lélegzettel, immunisnak tűnt Árpád stresszére. Öngyújtó sercegése szűrődött át a mikrofonon, ami közelgő fejtágítást jelzett.
– Ne száguldjál, édes fiam, mert aztán megint itt parkolsz nekem egy hónapig a műhelyben.
– Hagyjál már, egész nap melóztam, erre most már a kondiban is paráztatnak. Mondjad már, hogy mit akarnak a homók? Támadnak, mint a migránsok?
– Először is tényleg lassítsál, mert alig hallak attól a lestrapált kipufogórendszertől, amit spúr vagy kicseréltetni. A karosszérialakatosom meg kiment németbe, szóval vágod.
Árpád vágta, és kelletlenül visszavette a tempót a sebességhatár másfélszeresére, miközben magában átfogó NAV-vizsgálatot kívánt az öregnek.
– Másodszor – folytatta a nagybátyja – van egy könyv, ami mindent felül akar írni, ami keresztény, magyar és hagyomány.
– Milyen könyv? – hűlt meg Árpád, és majdnem belecsókolt egy busz hátsó fertályába. Profi megint a Pártállam idején tanult kifejezésekkel dobálózott, amit harminc éven át kényszerült kiszolgálni.
– Propaganda. Agitáció. Tudatalatti befolyásolás. A liberálisok elbuktak a jobb oldallal szemben, ezért most a gyerekeinkre mennek. Hosszú távra terveznek. Jönnek a Ratykó-korszak gyerekei, vágesz?
– Vágesz… nem vágesz. Hogy mi?
– Eh, fiatal vagy még, pubikám. Ratykó, mint a Ratkó, az egészségügyi miniszter. A király szereti a gyerekeket, ezért prédikál a magyaroknak, elsősorban a nőknek, hogy önzés helyett szüljenek sokat. Ezek meg mindet transzneművé akarják operáltatni az álmesekönyvük segítségével.
– Na ne bassz fel – reagált Árpád, miközben ujjai elfehéredtek a kormányon, és ledudált egy előtte átkelni készülő kisikolást, no persze a saját érdekében. – Melyik istentelen bolt árulja ezt a förmedvényt?
– Nem lehet beszerezni, hála az égnek. Az összes példányt begyűjtötte valami DaraDóra nevű nőszemély. Állítólag megsemmisíti őket, nehogy eljussanak a kölykökig. Már ha megbízhatunk benne.
Pillanatnyi csend ülte meg a vonalat. Ugyanazt gondolták mindketten, ki se kellett mondani. Egy nőben bízni? Majd ha ló legel a sírján!
– Figyeljél… – mondta Árpád. – Én utánajárok ennek. Meg akarok bizonyosodni róla, hogy még a legutolsó papírfecninek is annyi ebből a szemétből.
– Nem akarod előbb elolvasni?
– Már mi a picsának akarnám elolvasni? Most ez hogy jön ide?
Valójában Árpád semmit sem olvasott az Instagram-folyamon és a Nullhírérték-portál, az Origó szalagcímein kívül. Néhány éve karácsonyra kapott egy Dan Brown-t, de az is a billegő asztal lába alatt végezte.
– Én elolvasnám. Tudni kell, mire készül az ellenség…
– Akkor buzi vagy te is – zárta rövidre hősünk a beszélgetést, és nekiállt a telefonjában keresgélni, miközben időnként az esti utat is kémlelte maga előtt.

Vagy másfél órányi Youtube-videónak egy buszmegállóban vészvillogózva történő végigpörgetése után DaraDóra végre kinyögte, hol zajlik az úgynevezett megsemmisítési projekt. A művelet közben Árpádnak egyre nagyobb erőfeszítésébe tellett hideg fejjel ignorálni barátnője, Szandra türelmetlenkedő üzeneteit, amit az ötpercenkénti reklámblokkok sem könnyítettek meg. Hogy érne már haza felváltani a csajt a gyerekfelvigyázásban, miközben az ország jövője a tét? Végül aztán elfogyott a cérnája, és romantikus választ fogalmazott: HAGYJÁL MÁR, ÉPP A GYEREKÉRT CSINÁLOM!!! Semmi bazdmeg a végére, csak így, lovagiasan. Eddigre megvolt az infó, oda is taposott hát a lóerőknek. Eleinte mobilja navigátorát követte, de ahogy kiért a címként megadott külvárosi gyártelephez, elég volt a fényes hold felé szökő füst felé hajtania.

A rácsos kapunál biztonsági őr aszalódott bódéjában – Árpád kiszállt, mert régi ismerőst fedezett fel az enyhe őszhöz képest is lenge atlétában feszítő tagban.
– Álmos? Te vagy az, fater?
– Ne már! Ez tényleg az a faszagyerek, aki lenyúlta a Szandrát?
– Tesó, ha kéred vissza, viheted – borultak egymás keblére az egykori osztálytársak és a szoláriumozott orcákon egy-egy férfias üdvözlőpuszi csattant.
– Nem kell – hazudta Álmos. – Állítólag lefialt valami nyomoréknak.
Árpád játékosan meglendítette haverja felé az öklét, mire az az oldalára aggatott vipera után kapott. Eképp üdvözölték egymást, majd az érkező felvázolta jövetele célját. Bár Álmosnak tetszett, hogy hatalmi pozícióba került egykori riválisa felett, annak szavait hallgatva kétkedően ingatta a fejét.
– Nemes amit csinálsz, Árpi. Ezt a szívem mélyéből mondom itt neked a teljes lelkemből. A szívemből, érted? De ne menjél te be oda. És nem is a dobermannok miatt kérlek.
– Azok nem harapják át a verdát, emiatt ne parázzál. Német.
Álmos zavarba ejtően közel tolta baltaarcát Árpádéhoz, és mélyen a szemébe nézett.
– A verda nem az egyetlen, ami összetörhet, testvér – mondta sejtelmesen, majd mutatóujjával a másik szívének magasságában kezett bökdösni. Az nem értette, mi a francot akarhat a cimborája, de a sötétben kitágult pupillák, és az arcába csapódó forró leheletre kinyílt a bicska a zsebében.
– Meg ne csókoljál már, basszájba – lépett hátrébb, és kezei Álmos mellkasán csattantak.
– Mi van?
– Mi van?
– Mi van?
A veszekedésnek Árpád ökle vetett véget, ahogy talált egy kiütési pontot a biztonsági állán. Elhúzta az ernyedt testet az útból, majd rányomott a fülkében az ajtónyitó gombjára. Elégedetten ült vissza a kocsiba: mindig is a tettek emberének tartotta magát, ezért is ő unhatta a Szandrát, nem a másik. Ahogy behajtott a gyártelepre, fényszórói magasra függesztett „Szabadítsuk fel a kultúrát” transzparenst világítottak meg. Ha jól értette az üzenetet, mélységesen egyetértett vele.

Balról az utat szögletes, tárolóküllemű kockaépületek sora határolta; „Egyes barakk – raktározás” tábla informált funkciójukról úgy térdmagasságban. Jobboldalt omladozó irodaépület torkollott a három kéményen át csípős égésterméket eregető üzemig. Árpád nem kívánta a céljához közeledve egyre sűrűbben szállingózó pernyével tönkrevágni a verda amúgy sem makulátlan fényezését, ezért leparkolt a tábla mellé, majd kiszállva szemügyre vette a kockaépületek nyitott garázsajtajait. A legátlagosabb küllemű barna kartondobozok álltak bennük egymásra rakodva; csalódottan fordított nekik hátat, aztán majdnem felsikoltott – az apja biztos felpofozota volna, az efféle picsogásért, de hát ő még volt katona, megkövetelte a fegyelmet.
Elnyűtt munkásember állt Árpáddal szemben; a szájából lógó szivarka szaga még az égetőnél is intenzívebben bűzölgött.
– Hé, te vagy az esti műszakos? – érdeklődött, majd a választ meg sem várva folytatta: – No, jöhet még egy adag.
Árpád úgy érezte magát, mint James Bond: szólni ugyan nem tudott a meglepetéstől, de automatikusan felemelt rögtön nem egy, de két dobozt, és megindult a fószer után.
– Látom, jó erőben vagy – szólt neki hátra menetelés közben az. – Nem láttalak még, ez az első napod?
Az ügynök küldetésének felmentő tudatával lelkében egyre könnyedebben lépdelt.
– Igen. Naná.
– Hamar kiismered majd magad még ezek között a lestrapált ruszki derengők között is, amiket a telep világítására Rákosi alatt felszereltek. Miklós vagyok, a szakaszvezető. Téged hogy nevezzelek?
Mit hazudozzon? Elvégre igaz ügyben jár el.
– Az Árpád jó lesz.
– Jó lesz, azt mondja. A Dórika vett fel?
Dórika? Á, DaraDóra, a főmufti. Legalább garantáltan jó helyen jár, és nem feleslegesen ütötte ki azt a nyomorék Álmost a suli óta eltelt annyi év után újra. Bár az igazat megvallva az ilyesmit sose érezte feleslegesnek.
– Igen, tegnap voltam nála interjúzni.
– Interjúzni… jópofa vagy te, Árpád, milyen kiművelten fogalmazol. Na azért ne hordjad túlságosan fenn az orrod, és ne felejtsd el, ki itten a főnök. Ez itt a bejárat.
Újabb őrbódé mellett haladtak el, de ennek nyugdíjas korú, kisméretű televíziót bambuló lakóját Árpád szerencsére nem ismerte. A férfi odabiccentett Miklósnak, ahogy elhaladtak mellette, őrá viszont oda se bagózott.

Odabent a gőzerővel hajtott ipari kemencéknek köszönhetően jónéhány fokot ugrott a hőmérő higanyszála. Falra pingált, gyermekien naiv vonalvezetésű, kézzel festett betűk hirdették a következő szekció rendeltetését: „Kettes barakk – szortírozás”. Az ákombákomok alatt szánalmas, okostojás küllemű szellemalakok görnyedtek; homlokuk láthatólag nem a melegtől, hanem a fizikai munka megterhelésétől izzadt, amit életükben először végezhettek. Feladatuk egyszerű volt, mint a súlyemelés – oldalakat tépkedtek ki egy kemény borítós kötet példányaiból, lapjait elkülönített stócokba pakolták a színes fedéltől. A test erejének diadala a satnya szellem fölött, szólt volna valamelyik szifiliszes költő bizonyára.
A titkosügynök furcsállkodva állt meg előttük. Szakaszvezetője kiszúrhatta hezitálását, mert gyorsan a segítségére sietett.
– Ezek azok a lisbsi trubadúrok, akik a Meseország Mindenkié című förmedvényt a gyerekekre szabadították. Jó látni, hogy van igazság a Földön, nemde? Főleg a Magyar Banánköztársaságban!
Árpád érezte, hogy szíve hevesebben kezd dobogni, s mellkasának forrósodása közelít a terem egészéhez.
– Homók?
– Nem tudom, nem zuhanyzunk együtt! – csapott a vállára Miklós kedélyesen. – Meg aztán csak az egyik írt köcsögöset, amiben a főszereplő ráadásul cigány… A többi kollaboráns, bár az talán még rosszabb. Egyetértesz?
Árpád úgy ledöbbent, hogy kis híján a lábára ejtette terhét.
– Hé, várjon! Maga olvasta ezt az izét?
Új kamufőnöke olyan erővel ragadta vállon az igazság harcosát, amit az eddig az útépítéseket aktívan kivitelező kevés szakinak tulajdonított.
– Tán zsidó vagy?
– Nem, dehogy! – tiltakozott, pedig egyharmincketted részben legalább az volt, amit még magának sem ismert be.
– Tartsd közel a barátaidat, még közelebb az ellenségeidet – suttogta sokat sejtetően Miklós.
– Szálasi?
– A keresztapa. Látod ott azt a spinét? Egy őzikéről írt, aki szarvakat akart. Micsoda agitáció! Az meg ott valami háromfülű nyúlról hadovált. Mi ez itt, Csernobil?! Szívem szerint én megetetném velük a szemetüket, de a Dórika, egyem az arany szívét, az égetésben hisz. A fehér lapokat itten tüzeljük el, a borítóban viszont sok a szép magyar eget szennyező kemikália, ezért az megy a szlovákoknak. No, tegyed le azt a málhát, különben sose végzünk.
Fehér lapok?! Valami itt nagyon nem stimmelt. Árpád gépiesen indult az égetőkemencék irányába; álfőnöke utána kiabált, aztán rálegyintett az ügyre. Elvégre ő is így reagált, amikor először látta Dórikát, és az ő megbabonázó erejű szenvedélyét. Meg aztán az új fiú legkésőbb akkor leteszi azokat a könyveket, amikor majd kart kell lendíteni… ej, fiatalság!
Árpád azonban tajtékzott, és ennek ismételten semmi köze sem volt a kemencékhez. Elvégre a nép egyszerű fiaként utálta az elmejátékokat, márpedig itt valami gyurcsányi mocsokság zajlott. DaraDóra, ahogy odaért hozzá, abbahagyta szorgos tevékenységét az égetőnél, és meglepetten fordult felé.
– Boszorkány, hogy vetnélek tűzre! – eresztette a nőre frusztrációját emberünk. – Hát ez meg mi a fészkes picsa?
Árpád feltartotta a Meseország mindenkié egyik példányát, amit a dobozból zsákmányolt, miután jó keményen földhöz vágta. Mintha egy lejátszó gombját nyomták volna le, úgy kezdte fertőzni az étert a protokollhalandzsa DaraDóra szájából, ám Árpádot nem lehetett megvezetni.
– A Mi hazánk mozgalommal azért dolgozunk, hogy megtisztítsuk az országot rajta élősködő parazitáktól…
– Lófaszt! Azt hiszed, hülye vagyok? – a kitárt mesekönyv oldalait olyan közel nyomta Dóra orrához, hogy az majdnem tényleg behuppant a lángok közé. – Tudtam én, hogy valami bűzlik! Hisz ezek a lapok mind üresek!
DaraDóra körül egyszerre kihűlt a levegő, mint abban a horrorban, amiben a kísértetek közelségében felmondott a termosztát. Csakhogy Árpád nem szart be, állta a pillantását.
– Azt hiszed, okos vagy? – sziszegte a nő. – Honnan jöttél, valami ellenzéki laptól? Tudhatnátok, hogy megy ez. Szerinted ki tartja fenn ezt az egészet?
– Soros! – csapta az asztalra a mi Árpink az aduászt, és ezúttal kizárta a tévedés lehetőségét. Ám a másik lekicsinylő horkantása visszacsalta szívébe a kételyt. A következő szavak pedig halálra rémisztették:
– Gondolkodj! Ja, az nem megy, mi? Jobban szereted, ha megmondják neked, mi a valóság, úgy nem fáj annyira. Ugyan! Mi mind ugyanazt a gépezetet szolgáljuk, de legalább én nyitott szemmel teszem. Te meg hülyén fogsz megdögleni, sutyerák, legjobb esetben is a remény illúziójával, hogy a Parlamentben valaki többet gondol rólad annál, aki vagy. Egy senki! Írd meg bátran, amit itt láttál. Ki hiszi majd el? Az LMBTQ pénzeli az üzemet, úgy bizony! Én égetek, sőt még darálok is, ha kell, a botrányból meg mindketten profitálunk.
– De hát a gyerekek… – szeppent meg Árpád.
– A cél szentesíti az eszközt! Az ország büszkeségét nem lehet ingyen visszaállítani!
– És a könyv…? Az igazi könyv?
DaraDóra ekkor bevitte a kegyelemdöfést.
– Még mindig nem találtad ki? Igazából már rég a családoknál van!

Árpád szeme előtt a sebességtől, amivel elhagyta az üzemet, minden összemosódott. Úristen, a Botondka… Fürdetés, az esti mese… Nem, nem, soha! A férfi, az apa menekült és támadott – a családjáért harcolt. Talán kergette valaki, talán nem, nem nézett vissza. Feltépte a kocsi ajtaját, és miután betalált a slusszkulccsal, tövig nyomta a gázt. A kapun keresztülrombolva szerencsétlen Álmost megint a földre küldte, de így legalább nem kellett a Szandra miatt aggódnia egyiküknek sem. Árpád szíve úgy kalapált, mint Thor pörölye, még a motorral egyszerre életre kelő Rádió 1-es dobgépet is elnyomta. Ezúttal tényleg jogosan hajtott keresztül a pirosokon, lépte át a létező összes sebességkorlátozást – a gyerek születésekor sem sietett ennyire.

A bejárati ajtóval még keményebben bánt, mint a sportkocsiéval, elvégre az nem került annyiba. Különben sem érdekelte.
– Botondka! – kiabált, mint azon ritka alkalmakkor, amikor kicsit több folyt le whisky-ből a torkán, mint cián a Kőrösön.
– Árpi! – hallotta Szandra furcsán eltorzult hangját a nappaliból. Sírt, vagy dugták? Minden olyan zavarossá vált hirtelen. – Árpi, ne gyere be, hallod?
Ez sem érdekelte.
– Botondka, gyere apához!
Nője vöröslő szemmel borult a nyakába, de ahogy a köré akarta fonni a karjait, félrelökte a picsába. Berontott a gyerekjátékokkal zsúfolt szobába, aminek a közepén egyetlen fiúgyermeke, trónjának örököse ült.
Először fel sem ismerte. Füleit nagyanyjának ódivatú, súlyos gyöngyfülbevalói húzták lefelé, ajkai sokkal vörösebben csillogtak a megszokottnál. És a göncei… hova tűnt a koppincs Levi’s gyerekfarmer, a százhúsz like-ot begyűjtő „cool kid” feliratú póló? Helyette fodros szoknyában végződő rózsaszín egyberuha fedte az izmos lábakat, amik a jövő góljait voltak hivatottak belőni, a kis lábakon pedig magassarkú cipő feszült. Botondka előtt, a szőnyegen kitárt lapok hevertek színes képekkel… Apja azonnal felismerte, látott belőle a telepen eleget, csak ebben szöveg is volt.
– Egyszer csak a kezében tartotta, úgy hozta… kérlek, ne haragudj… – rimánkodott Szandra. –Minden olyan gyorsan történt… ki akartam Instázni, ő meg amíg telóztam, asszondja felöltözik szépre…
 – A rohadt könyv az oka mindennek – morogta Árpád. – Miért nem vetted el tőle?
– Akartam, hidd el… de mindig, amikor megpróbálom, azt hajtogatja…
– Mit?
Ekkor Szandra újból sírva fakadt. Botondka mosolyogva fordult az apja felé, mintha csak teljesen szociopatává változtatta volna az a sátáni biblia.
– Apu, apu, mesélj nekem!
– Mit meséljek, kisfiam? – guggolt le a férfi feltoluló érzelmeivel küzdve. Amikor elég közel került hozzá, Botondka kitátotta a száját, amiben a tejfogak hiányos rácsa helyén acélszürke, pengeéles agyarak sorakoztak.
– A buzisat – követelte démoni, kislányos hangon. – A buzisat!

Árpádról patakokban csorgott a verejték, ahogy felriadt. Megint odacsaphatott Szandrának álmában, mert az anyázva húzódott arrébb, de aztán gyorsan bocsánatot is kért, ahogy tanította neki. Úristen, villant hősünkbe, ugye nem igaz? Tudta, hogy csak politikai célzatú hisztériába hajszolt elméje játszik vele, mégis meg kellett bizonyosodnia, hogy a dolgok megszokott, posványos medrükben csordogálnak tovább. Csendben benyitott a gyerekszobába.
Fia versanyautót formázó ágyában aludt, Bayern München-es takarója lecsúszott a térdéig. A lába közé nyúlva ellenőrizhetné, megvan-e még a micsodája, gondolta, de rögtön el is szégyellte magát. Erről is a rohadt buzik tehetnek, megrontják még a legedzettebb elmét is! Visszasurrant inkább a hálóba a mobiljáért, lőtt a gyerekről pár képet, majd kiosont az erkélyre. Zsákmányolt egy cigit a fehér műanyagasztalon hagyott dobozból, és pöfékelve nézett végig az üzenőfalán. Isten, haza, család, kommentelte az alvó gyerek fényképéhez, aztán kiküldte a világhálóra a posztot. Profi Zoltán kedveli ezt, jött az első értesítés, amitől a világ, meg az alant elterülő lakótelep máris jobb helynek tűnt.

Még több novella

Inkább bemutatókat, ha lehet

Vissza a főoldalra