fbpx
Skip to content

LSDélményeim és további pszichedelikus kalandok a Netflixen

(Jó utat a tudatmódosítók világában, 2020, 85 perc; R: Donick Cary)

„Mondj nemet!” harsogta a Reagan-házaspár szlogenje a nyolcvanas-kilencvenes években, a Nixon-érában megkezdett drogháború politikai-katonai harcait folytatva. A különböző tanácsadók, spin doctor-ök logikusan és kiválóan időzítve építgették az elnöklő házaspár (Nancy, mint first lady a színészből lett államférfi mellett) narkóellenes imázsát, hiszen melyik szülő kívánja gyermekének egy sikátorban saját hányadékában fetrengő, tűszúrásokkal éktelenített csöves sorsát? Reagan-ék konzervatív szavazótábora úgy vélem, könnyen beleláthatta idoljaiba az ifjúság erkölcsei fölött őrködő nemzeti védelmezőket, és bár a drogok elleni háború nagyjából megnyerhetetlennek tűnik, az elnök leköszönése után honfitársai mégis igen magas százalékban értettek egyet vezetői tevékenységével. Valahol ironikus, hogy egy egykori hollywood-i színész öltötte magára a cuccok ellen harcoló kereszteslovag páncélját (vajon milyen partikba keveredett, ahol ennyire elidegenítették?), de jó harminc éves késéssel idén végre helyreáll az univerzum egyensúlya, amikor is jelenkori pályatársai elmondják nekünk, mennyire mókás tud lenni, amikor az ember totálisan be van tépve. Mivel a néhányunk talán nincs tisztában azzal, mi a különbség a pörgetők (speed, ecstasy, kokain) és a pszichedelikumok (LSD, meszkalin, ayahuasca) közt, így hadd foglaljam röviden össze: ha azt képzeled, narancs vagy, akit a rajtad kívül mindenki meg akar hámozni, LSD-t vagy valami hasonlót szedtél. Ha pedig meg akarod ragadni az összes narancsot, és mindet jól szétzúzni a betonon, nos barátom, valami pörgettyűből szíttál-szúrtál magadba… Túl sokat, rossz helyen, és rossz társaságban.

Persze igen, van megfelelő adag, meg okés társaság nyugis helyen; ezekkel a kockázatok minimalizálhatóak, tehát nem válik mindenki ámokfutó (ön)gyilkossá, mint ahogy arra mai elemzésünk tárgya a Netflixen igyekszik is rámutatni, csak most megint rosszkor beszélgetünk erről. Az érettségi buliján a második emeletről kivetődő srác esetét figyelembevéve rosszabb időzítéssel aligha kerülhetett volna fel az itthoni kábeltéka kínálatába a Have a good trip, ami egyfajta könnyed bevezetésként szolgál a pszichedelikumok viágába – ha úgy tetszik, kapudrog, amint Sting, A$AP Rocky, Ben Stiller meg a többiek nyújtanak át ezüsttálcán. Teszik ezt még akkor is, ha nem mindannyian és egyértelműen mondják azt, hogy hajrá, csináld, vagy állítják ennek éppen az ellenkezőjét, a tény ugyanis, hogy ők mondják, ebben a kontextusban sokkal fontosabb annál, hogy mit mondanak. Ezzel nem akarom azt állítani, hogy a szűk másfél órás doku-játékfilm végig arról próbál meggyőzni, hogy a hallucinogén drogok jók (mmkkkayy?), de annyira erősen azt sem állítja, hogy olyan rosszak lennének. Az egyes történetek stilizáltan, komikusok által eljátszva, vagy animáltan kerülnek tálalásra, ami a szórakoztatófaktort jelentősen növeli, ugyanakkor ez a megoldás manipulációra is kiválóan alkalmas: milyen remek ötlet például vaskalapos katonák szájába adni olyan mondatokat, hogy „LSD-t adtunk egy elefántnak, mire az elpusztult”, vagy „az emberek elérik a mentális effektek csúcsát, és innentől elmebetegek lesznek”… Ha-ha, hülye katonák, ráadásul fekete-fehérek a TV-ben, mi ezt már mind meghaladtuk. Biztos? Hasonlóan „árnyalt” a modern amcsi vígjátékveteránján, Adam Scott által vezényelt szkeccssorozat, a suli utáni különkiadás, amiben eminens fiatalok egy csoportja véletlenül vagy direkt benyal a cuccból, majd először mindhárman kiugranak az ablakon, majd hazafelé felrobbannak a kocsijukkal. Nonszensz, mi, kérdezi, vagy inkább állítja a film, és ha a „Le a brogokkal” transzparenst lengető nyugdíjasokat vizionáljuk az ellentáborba, valóban az, ám álljon itt egy kis szösszenet Tom Wolfe Savpróbájából, aki könyvében Ken Kesey-t, a Száll a kakukk fészkére íróját követte életének egy savas tripekben bővelkedő szakaszán: „Tök Pucér egyszer csak felsikolt, hogy: Frankie!, Frankie!, Frankie!, Frankie! – így hívják a válásában elvesztett fiát – és lekapja a pokrócot és ugrik a buszból le a texasi Houston kertvárosaiba tök pucéran, és lerohanja McMurty fiacskáját, és felkapja és a sovány mellkasához szorítja (…). És ott, a Quenby Road békés houstoni szilfái közt esik le nekik, hogy ez a nő – egyáltalán melyikük ismeri? – befejezte az utazást. Úszott az árral. Úszott el az agya teljesen.” Nem, Mr. Deepak Chopra, a rossz utazás nem egyenlő a pszichózissal, főleg, ha az permanens… Erre meg a sci-fi író Philip K. Dick írt okosakat a Kamera által homályosanban,végén ha valaki megette a lecsója javát, akkor az ő volt: „A kábítószerezés nem betegség, hanem döntés, ugyanolyan döntés, mint az, hogy valaki kilép egy robogó kocsi elé. Ezt sem betegségnek neveznénk, hanem a józan ítélőképesség hiányának. Aztán amikor egyre többen elkövetik, társadalmi hibává lesz, sőt életstílussá. Ennek a bizonyos életstílusnak ez a mottója: ma légy boldog, mert holnap már haldokolsz, csakhogy a haldoklás szinte azonnal megkezdődik, a boldogság pedig puszta emlék” Sorait barátainak listájával zárja, akik közül többen valóban maradandó testi és szellemi károkat szereztek, vagy egész egyszerűen meghaltak. Miért? „Ha volt is valami bűn, akkor az, hogy ezek az emberek jól akarták érezni magukat, amiért aztán meg is kapták a büntetésüket (…) Az ellenség az a hiba volt, hogy játszottak. Hadd játszanak mind újra valahogy másként, és legyenek végre boldogok.”

(Forrás: https://www.verywellmind.com/the-effects-of-lsd-on-the-brain-67496)

Nos, Donick Cary, Emmy-díjas író-rendező, aki olyan sorozatokhoz járult hozzá, mint a Simpson család, a Városfejlesztési osztály vagy a Szilícium-völgy, szintén nem tesz mást, mint eljátszik egy komoly témával, a szórakoztatás apropóján pro- és kontra dobálva az érveket amolyan „tudjukle” jelleggel. A Have a good trip ilyen szempontból hozza is az elvárhatót, mert egyrészt hírességek ökörségeit hallgatni mintha haverok lennénk az tényleg szórakoztató, másrészt meg az érzékelés szubjektivitásának témája minimum elgondolkodtató, ám célját ezzel az egésszel a rendező csak az utolsó képkockákon fedi fel. Az FDA, az USA gyógyszerészeti hivatala bizonyos keretek közt engedélyezte az LSD-vel való kísérletezést, ami már évtizedekkel ezelőtt ígéretesnek tűnt a depresszió, szorongás és egyéb, mára népbetegséggé vált betegségek kezelésében, néhány államban pedig lekerült a varázsgomba (hatóanyaga a hallucinogén pszilocibin) a felnőttkorú lakosság tiltólistájáról. Tehát foglaljuk össze: Ben Stiller végülis túlélte a dolgot, és bár elég rossz élményeket szerzett, mégiscsak ő a film producere. Sting nem javasolja a céltalan elszállást, de neki amúgy bevált. A$AP Rocky szivárványokat lődözött a farkából, és rájött, hogy az élet értelme a szeretet… és még a kormány szerint is oké-szerű a dolog. Csak nekem tűnik úgy, hogy akkor ez a cucc ha nem is király, de végülis oké?

Nos nem, nem az. A leépülés nem városi legenda, az elmeállapotodért rettegni pedig cseppet sem örömteli. Nem vagyok celeb, ments ki innen! Sok-sok nyárral ezelőtt, a kétezres évek elején végigkergetett minket egy díler a dunavarsányi éjszakán, mert véletlenül a kívánt adag bélyeg tízszeresét sózta rám és egy akkori osztálytársamra, tizedáron. Mivel a magunk részéről nem aggódtuk túl az őt ért anyagi veszteséget, egy lapocskának nagyjából harmadát behelyeztük a nyelvünk alá, aztán császkáltunk a Jet-Ski tó partján az üvöltő decibelekre bólogatva, valami goa party díszletei közt. Jó két órával később egyikünk se érzett semmi különöset, ami egyébként – ezzel egyetértésben a filmmel – paradox módon gyakran azt jelenti, hogy épp nyakig készülsz alámerülni. Mindenesetre a biztonság kedvéért benyeltünk még egy harmad levelet, a többit meg visszaszolgáltattuk a közben velünk összeakadó árusnak; becsületességünk az est végére barátságot szült, hajnali ötkor már néhány új ismerőssel a hangfalaktól biztos távolságban üldögéltünk a vízparton, távol az otthonunktól, korgó gyomorral… ekkor kezdtek a fák koronái a felkelő napfényben egymásba folyni, majd szétválni, mintha valaki olajfestékkel alakítgatta volna a vonalaikat. Hiába néztem a tó felszínére, az sem tűnt nyugodtabbnak; színek összemosódtak rajta, egy pillanatra sem állapodva meg, de ha behunytam a szemem, olyan figura- és fényár tombolt a szemhéjam belsején, hogy inkább mégis nyitva hagytam, amennyire lehetett. A legdurvább mégis a homok volt a lábam alatt: többszintes építmények bújtak meg benne, amit mechanikus lények laktak, tekeredve-kavarogva járataik réseiben, mintha csak az egész világ valami undok, gépies rendet követne… Próbáltam szavakat formálni, hogy jelezzem a helyzet képtelen rémisztőségét utazási partneremnek, de a gondolatok buborékokként pattogtak el a fókuszomból; cserébe valamiféle telepátia kialakult köztünk, mert szavak nélkül is megértettem: neki sem frankó most, lépjünk le innen. Megindultunk, valaki felvett a kocsijával, aztán valahogy buszra szálltunk, az osztálytárs beparázott és leszállt, aztán a következő megállónál én is, kerestük egymást az út mellett, egy bolt, csokoládé, aztán egyszerre otthon a szülei lakásában (akik szerencsére(?) házon kívül tartózkodtak)… Sosem felejtem el, hogy ahogy a Nagy Lebowski című film (talán egy elemzéssel meghálálom, hogy) visszahozott a nagyjából józanságba. Hazaindultam, hálásan az ép elmémért, és eldöntöttem, hogy soha többet nem játszom orosz rulettet az agyammal… félúton vettem csak észre, hogy papucsban vagyok. Pedig még célunk is volt a túrával, cimborám a tudatát jelentő fénysugarat szerette volna kiterjeszteni, én meg regényt akartam írni… ha valamit hozott az út, az a csúcsponton harsogó üzenet volt: ötlet, ötlet, ötlet… nem viccelek, az ötlet szó, mint kistestű dinoszaurusz jelent meg előttem, majd ugrabugrált mindenfelé, és tény, egy jó ötletre nagyobb szükségem lett volna, mint erre a csodálatos élményre. Köszönöm, megérte! Ja, nem. Szóval a kutatáshoz sok sikert, ha majd lesz garancia a nyamvadt melankóliám kikúrálására, de legalább ellenanyag az utazásuk során a lélek sötétjébe tévedőknek, szóljatok. Addig is mindenkinek józan utat kívánok, vagy legalábbis kísérletezzetek olyasmivel, amire megéri a gyógyszergyáraknak gyógyírt fejleszteni, mert aki egyszer komolyan behülyül, az jó eséllyel tényleg úgy marad. Hülyéből meg van elég így is, és nem csak a színészek meg a politikusok közt.

Még több bemutató

Vissza a főoldalra