A Lilo és Stitch 2002-es eredetije számomra megmagyarázhatatlan módon lett franchiseépítő kasszasiker, ugyanis már akkor bejött, amikor kínosnak tartottam kalapot emelni egy Disney-mese előtt. A felismerés, hogy talán mégsem vagyok annyira különlegesen kifinomult ízlésvilággal megáldva, valahol fájt, ugyanakkor visszatekintve egészséges lépésnek tűnik a felnőtté válás felé. Ha innen nézzük, mondhatjuk, hogy a filmek neveltek – és ezek szerint annyira talán nem is rosszul. Right? Wrong!
Akárhogy is, a Hófehérke keltette PR-atomgombafelhő alatt szinte suttyomban érkezett a mozikba a Lilo és Stitch – A csillagkutya (f)élőszereplős remake-je, és örömmel jelenthetem, hogy – stílszerűen – kicsit sem hat összeférceltnek. Mondjuk csak ki bátran, hogy ez az első ilyen próbálkozás, amit érdemes volt leforgatni: az animáció reálisabb adaptációja végre nem hat a fantázia kínos csonkolásának, hanem új életre kelti azt. Eközben az eredeti gerince – benne minden szeretetteljes idegszállal – megmaradt, ám a cselekmény kapott annyi vérfrissítést, hogy új élményt nyújtson.
A Lilo és Stitch családi film, vagyis amikor pont elkezdenél azon izgulni, hogy az érzelmesebb momentumok hatására gyermeked a négyévesek pszichopátiájával fejlődő empátiájával lassan elkezd a kijárat felé húzni, újabb gegek, akció vagy montázs ragadja magával – te pedig belemosolyogsz a megkönnyebbülésbe. Az alkotók részéről márpedig ez igazi művészet – talán nem a filmes mesterségé, de csomagajánlatként kiváló.
Értékelésem: 8,5/10 túlárazott plüssfigura
Másnap délelőtt már egyedül vágok neki a Mission: Impossible – A végső leszámolásnak. A konyhában búcsúzom Szonjától, aki még megkérdezi:
– Mit nézel, apa?
Könnyű válasz nincs, amúgy is el vagyok késve, szóval jöhet az igazság:
– A Lehetetlen Küldetés nyolcadik részét, kicsim.
– Te viccelsz – feleli.
Nos, nem – de Tom Cruise most már elkezdhetne. Hiszem ugyanis, hogy ha elfelejtünk magunkon nevetni, a világ kacag majd rajtunk – és az bizony senki számára sem kívánt állapot, pláne 170 percen keresztül.
Ha röviden akarom összefoglalni, a Final (W)reckoning pontosan azt nyújtja, amire a legutóbbi fejezet után számítani lehetett. A zárónak promózott fejezet nem más, mint egy túlnyújtott, saját súlya alatt rogyadozó celluloidmonstrum, ami kihord egy k*rvajó akciófilmet, majd terhével egyetemben belehal a szülésbe. Pukkadásig fújja a Tom Krúziverzumot, miközben mellettem a sorban informatikusok, orvosok, fizikusok, tűzoltók és búvárok hüledeznek – hol felváltva, hol meg egyöntetűen. Közben kíméletlen fokozatossággal hatja át a vetítőtermet a Halálos iramban-gumiszaga, csak itt a „család” csapatra lett cserélve, ám a távoli rokonokkal ugyanúgy nem tud a forgatókönyv mit kezdeni, mint a cserepados szuperkatonákkal. Dübörögnek a militista ritmusok, iszonyatos szintekre hág a feszültség – már ha megittál fél liter kólát az elején, mert vagy egy dögunalmas átkötő epizódot hagysz ki a mosdó miatt, vagy egy feszesre komponált kaszkadőrparádét.
Talán igazságtalan vagyok, de nem tudom feloldani azt a kognitív disszonanciát, amit Cruise, az istenbohóc-bohócisten kelt bennem. Hogy egy (állítólag) 170 centis, hatvanas fazon megpróbál lefutni egy felszálló repülőt, majd – mint akinek beleégett a Duracell elem a valagába – végül tényleg utoléri. Azt sem, ahogy a Cruise-Hunt titoksügynök, az emberiség megmentője az utolsó képsorok alatt a láthatatlan fénybe történő, gondolkodás nélküli belesétálásról monologizál, miközben annyira boomer, hogy szerinte az A.I. el fogja pusztítani az emberiséget. Hát, pedig egy ChatGPT-s átnézés biztos jót tett volna a forgatókönyvnek… Attól az érzéstől sem tudok szabadulni, hogy ez az egész cécó valami rosszul leplezett szcientológus kampányfilm – csak képtelen vagyok bebizonyítani. Még.
Értékelésem: 6/10 intergalaktikus összeesküvő
(csak mert az akció tényleg nagyon rendben van)