A hajléktalanok cukik – így tudnám summázni A láthatatlanok legfontosabb üzenetét. Mint annyiszor ezelőtt, most sem biztos, hogy értelmezésem megfeleltethető a készítők szándékainak, de hát mit tegyek; itthon az íróasztalom monitorjánál ülve, balról az asszony budoárja, jobbról meg a ruhásszekrény által szűkre határolt látószöggel ennyire futja. A film érthetetlen okokból 16-os karikával fut a magyar távmozikban, pedig keménységében valahol az Alul semmi és az Érinthetetlenek közti spektrumra tenném. A nagyobb (mellék)szerepeket rehabilitált fedél nélküliek játsszák, ráadásul a női menhely körül bonyolódó cselekményből fakadóan a szereplők többségében hölgyek, nem is kellett hát a készítőknek kinyújtott tenyérrel koldulniuk a mozgóképes fesztiváldíjakat. Szerencsére bőven nyújt is valamit nézőjének, nem pedig könyöradományokat gyűjt a kasszáknál.
Kicsit úgy éreztem magam vetítés közben, mint annak a punk barátomnak a társaságában, akivel jó sok évvel ezelőtt leheveredtünk a Deák Ferenc téri metró lezárt üvegkapuja elé melegedni. Elég hosszan emésztgettem az élményt, mire rá mertem kérdezni, hogy ha már vége az estének, és kezdünk fázni, ugyan miért nem megyünk fel inkább a srác szüleinek Fashion street-i, száztíz négyzetméteres lakásába. Mert megható ugyan helyenként A láthatatlanok, de leginkább a magyar szociális munkások könnyeit érezném jogosnak, akik nyilván összehasonlítják a kinti viszonyokat a hazaiakkal. Az ábrázolt nyomor nem az a nyomor, amivel a Moszkv… Széll Kálmán téren találkozni nap mint nap, ami persze betudható a stilizált celluloid köntösnek, amibe hőseinket Louis-Julien Petit rendező bújtatta. Talán Észak-Franciaországi viszonylatban húsba maróbb ez a küzdelem, de amit közelebb hoz a nézőhöz, az innen szemlélve legalábbis egy elképzelt rögvalóság.
Mégsem törnék pálcát emiatt a franciák fölött, ugyanis az összetartást, a leszakadt egzisztenciák emberszámba vételének hangsúlyozását állítják fókuszukba, ami cél szentesíteni tudja némileg az eszközt. Ezen eszköz természetesen nem más, mint százpercnyi humorral oldott, finoman adagolt mélyenszántás, amiben elveszett önbecsülésű partravetettek és zilált egzisztenciájú segítőik kapaszkodnak egymásba, hogy a világot, de legalábbis a sajátjukat jobbá tegyék. Karaktervezéreltnek semmiképp sem nevezném a történetet, ám az erős jellemek ütköztetése végig fenntartotta az érdeklődésemet – a színészek (amatőrök és profik egyaránt) nagyon szerethetőek, életszagúak… Olyannyira, hogy még a tündérmesébe illő, erősen az alkotói dramaturgiaszerkesztés számlájára írható helyzeteket is elviszik a hátukon. Értem én, összefogás nélkül nincs győzelem, ami szép így bemutatva és leírva egyaránt, ám hajléktalanokat nézek és közben nem hajléktalanokat látok. Elfogadom, ha a Széll Kálmán téri látkép az oka (látják, fejlődöm azért magam is).
Még kedvencet is kineveztem egyébként a hölgyek közül, mégpedig a hetvenéves Chantalt (Adolpha Van Meerhaeghe), akinek valós visszatekintése szolgáltatott inspirációt a filmhez, és aki tényleg megölte bántalmazó férjét, ami fontos humorforrása a sztorinak, ráadásul a viccek java részével egyetemben igen jól működő. Louis-Julien Petit állítólag egy évig önkénteskedett hajléktalanszállókon, hogy hitelesen ábrázolja azt a miliőt, amiben ő és a hozzá hasonlóak kerülnek a börtönévek után vagy egyéb okokból. De nem ez az egyetlen indoka, hogy valóban érdemes felkarolnunk A láthatatlanokat: a Budapest Film tavaly ősz óta népszerűsíti a bemutatót olyan altruista eszközökkel, mint a hontalan hölgyek részére majd’ háromszázezer forintot összekalapozó vetítés, vagy a szociális munkások és pártfogoltjaik számára kiírt novellapályázat. Ha nincs a Távmozi kezdeményezés, lemaradok ezekről a fontos, a vírusjárvány miatt sem szőnyeg alá söprendő törekvésekről, na meg egy kellemes kikapcsolódásról egyaránt. Szerencsére az art mozi hálózatot itthonról is támogathatjuk egy vagy több 990 forintos jegy megvásárlásával, egy – személyes tapasztalat – kiválóan működő streaming rendszeren keresztül, a jótett pedig nívós szórakozással hálálja meg önmagát. Kell ennél több?
A cikk eredetije elolvasható az Ekulturán: http://ekultura.hu/2020/04/23/a-lathatatlanok)